Ugrás a tartalomra

3. rész: Motorcsere és irány a Grossglockner!

A Nindzsa és a Zééé2026.03.30

Sötétkék Kawasaki Ninja 1100 SX SE oldaldobozokkal, műtermi fotó fehér háttér előttKét napja motoroztunk már a Keleti-Alpok és a Dolomitok szerpentinjein, és én kezdtem egyre komolyabban beleszeretni a Kawasaki Ninja 1100 SX SE-be. Az előző napi olaszországi motorozáson valami egészen különleges összhang alakult ki közöttünk. A Ninja kényelmes volt, fantasztikusan kanyarodott, remekül védett a menetszéltől, és még este, több száz kilométer után is olyan lelkesen motoroztam vele, mintha csak akkor indultam volna el otthonról. Csakhogy a négynapos teszt felénél elérkezett a pillanat, amelytől már előre tartottam: Somával motort kellett cserélnünk. Ő kapta meg az 1100-as Ninját, én pedig átültem a Z900 SE-re. A sors iróniája, hogy mindezt éppen azon a reggelen kellett megtennünk, amikor Ausztria leghíresebb panorámaútját, a Grossglockner Hochalpenstrassét készültünk meghódítani. Nem mondom, hogy nem örültem a Z900-nak, de azért a Ninja kulcsát kissé nehéz szívvel adtam át.

A Ninja, amely még a Versysnél is jobb túramotor lett

Zöld Kawasaki Ninja 1100 SX SE oldalnézetből, műtermi fotó fehér háttér előttMielőtt végleg búcsút vettem volna a Ninjától, szerettem volna összefoglalni, mit gondolok róla két nap és körülbelül 850–900 kilométer után. Egy meglehetősen furcsa hasonlat jutott eszembe: számomra a Ninja 1100 SX SE tulajdonképpen egy nagyon jól megcsinált Kawasaki Versys. Tudom, hogy első hallásra ez kissé különös, hiszen az egyik egy sportos túramotor, a másik pedig magas építésű crossover, de az én felhasználási szokásaim szempontjából a Ninja szinte minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, amit a Versysben szeretek, miközben több olyan kompromisszumot is elkerül, amellyel a magasabb építésű túramotoroknál találkozom. Kényelmes, alkalmas hosszú utazásokra, megfelelő csomagrendszerrel jól pakolható, és a vezetőülése egészen kiváló. Az első két napon négyszáz kilométer fölötti távokat teljesítettem vele, és egyszer sem éreztem, hogy az üléssel vagy a testhelyzettel komolyabb problémám lenne. Pedig ezen a téren kifejezetten érzékeny vagyok.

A Ninja kormányának kialakítása is érdekes. Bár első pillantásra csutkakormányos sportmotornak tűnik, a kormánycsutkák valójában meglehetősen magas kiemelőkön helyezkednek el. A fogási pont ezért sokkal közelebb áll egy kényelmes sport-túramotoréhoz, mint egy valódi superbike-éhoz. A felsőtestem enyhén előredől, de egyáltalán nem kell a tankra hasalnom, és a csuklómat sem terheli úgy, mint egy versenypályára tervezett motorkerékpár. Szeretem ezt a pozíciót, mert a magas túramotorok teljesen függőleges üléstartásához képest jobban bevon a motor irányításába, miközben hosszú távon is kényelmes marad. Persze állva motorozni nem igazán lehet vele, de az ülés olyan jó, hogy nem is éreztem szükségét annak, hogy időnként felálljak és kinyújtóztassam magam. Ráadásul az alacsonyabb építésű futómű stabilitása és pontossága számomra érezhető előnyt jelentett a magasabb crossoverekkel szemben.

A szélvédelmet külön is ki kell emelnem, mert a Ninja ezen a területen egyszerűen levett a lábamról. A plexinek mindössze két állása van, de mindkettő pontosan azt nyújtja, amire tervezték. A felső pozícióban kiváló szélvédelmet kapok, és megfelelő testhelyzetben még nagy sebességnél is kényelmesen el tudok bújni mögötte. Az alsó állás viszont tiszta, egyenletes menetszelet enged a sisakomra, kellemetlen turbulencia nélkül. Sportos motorozásnál én ezt szeretem igazán. Rengeteg túramotorral jártam már, amelyeken centiméterenként lehet állítani a plexit, mégsem sikerült megtalálnom az ideális helyzetet. A Kawasaki két jól eltalált pozíciója ezzel szemben tökéletesen megfelelt az igényeimnek.

Ezek után természetesen felmerült bennem a kérdés, hogy megvenném-e ezt a motort. A válasz egyértelműen igen. Az ezévi kedvenceim között a Kawasaki Z900RS, a Moto Guzzi V100 Mandello és a Honda CB1000 Hornet szerepelt az élmezőnyben, de a Ninja 1100 SX SE olyan erős benyomást tett rám, hogy egyenesen az első helyre ugrott. Különösen sokatmondó volt, hogy az előző este, egy egész napos dolomitokbeli motorozás után sem akartam abbahagyni a kanyargást. Soma is megjegyezte, hogy úgy motoroztam, mintha éppen csak akkor kezdtük volna a napot. Én pedig pontosan ezt éreztem. A Ninja egyszerűen nem engedett el.

Motorcsere – most már a Z900 SE következik

Tanktáskás Kawasaki Z900 SE a Grossglockner úton, háttérben havas hegyekSoma az első két napot a Kawasaki Z900 SE nyergében töltötte, és ő is kifejezetten elégedett volt a motorjával. A vezetőülést kényelmesnek találta, a futóművet stabilnak és kiszámíthatónak, a motor karakterét pedig nagyon szerethetőnek. Arra számított, hogy a Ninja nagyobb szélvédelme és sport-túrás felépítése másfajta motorozási élményt ad majd neki, de a két motorkerékpár menetteljesítménye között nem várt hatalmas különbséget. A Ninja ugyan valamivel erősebb, de nehezebb is, így a gyakorlatban a teljesítménykülönbség nem feltétlenül lesz annyira feltűnő. Én viszont tudtam, hogy fejben is át kell állnom, mert a két gépet nem igazán volna igazságos közvetlenül egymáshoz mérni. A Ninja egy kifinomult sport-túramotor, a Z900 SE pedig egy sportos naked, amelynek egészen más felhasználási területen kell bizonyítania.

Végül megtörtént a kulcscsere. Soma megkapta az 1100-as Ninját, én pedig felültem a Z900 SE-re, és megpróbáltam magam mögött hagyni az előző két nap emlékeit. Nem volt egyszerű. Egy olyan motorról ültem át, amelyet szinte tökéletesnek éreztem, egy olyanra, amelyet még alig ismertem. Ráadásul a túra harmadik napján kissé megcsúsztunk az idővel. Az előző estét a rengeteg videóanyag másolásával és archiválásával töltöttem, délelőtt pedig át kellett szerelnünk a kamerákat és a különböző kiegészítőket az egyik motorról a másikra. Mire mindennel elkészültünk, már szombat dél körül jártunk. Úgy döntöttünk, hogy ezen a napon nem vállalunk túl hosszú útvonalat, hanem alaposan bejárjuk a Grossglockner panorámautat. A fizetőkapuhoz közeledve már kezdtem elfelejteni a Ninja hiányát. Előttünk emelkedett az Alpok egyik legismertebb hegyvidéki útvonala, alattam pedig ott dolgozott egy 900-as Kawasaki négyhengeres. Panaszra azért nem igazán volt okom.

Grossglockner Hochalpenstrasse – az alpesi motorozás egyik szentélye

A Grossglockner Hochalpenstrasse egymásba forduló szerpentinjei a hegyoldalbanA Grossglockner Hochalpenstrasse Ausztria legismertebb panorámaútja, amely Salzburg tartományt köti össze Karintiával, a Hohe Tauern hegységen keresztül. Az utat 1930 és 1935 között építették ki, kifejezetten azzal a céllal, hogy a magashegyi tájat a turisták számára is elérhetővé tegyék. Azóta az alpesi autózás és motorozás egyik jelképévé vált. A főútvonal a Hochtor közelében 2504 méteres magasságba kapaszkodik, de a panorámaút egyik mellékágán még ennél is magasabbra, az 2571 méteres Edelweißspitzére is feljuthatunk. A környék névadó hegye a 3798 méteres Grossglockner, amely Ausztria legmagasabb csúcsa. A hegyek, a gleccserek, a meredek völgyek és a szinte tökéletesen megtervezett szerpentinek együtt olyan látványt kínálnak, amelyet Európában is kevés helyen kapunk meg ennyire koncentrált formában.

Felhőkbe burkolózó havas csúcsok fenyves fölött a Grossglockner útonA fizetőkapunál két motoros belépőt vásároltam, majd megkezdődött a kapaszkodás. Az út először fenyveseken keresztül vezet, aztán a magasság növekedésével fokozatosan eltűnnek a fák, és átveszik a helyüket a kopár sziklafalak, az alpesi rétek és a hófoltokkal tarkított hegyoldalak. A kanyarok ritmusa egészen különleges. A mérnökök láthatóan nem egyszerűen a lehető legrövidebb útvonalat keresték a hegyeken keresztül, hanem olyan vonalvezetést alakítottak ki, amely a tájat is megmutatja. Szépen belátható visszafordítók, hosszabb ívek, meredek emelkedők és lejtők követik egymást, közben pedig minden kilométeren újabb panoráma tárul elénk. A Z900 SE nyergében ez egészen más élmény volt, mint amit az előző nap a Ninjával tapasztaltam. A naked motoron közvetlenebbül éreztem a menetszelet és az egész környezetet, miközben a könnyű irányíthatóság és a lendületes négyhengeres kifejezetten jól illett ezekhez a szerpentinekhez.

Ferenc József magaslat: motorok, mormoták és a fogyatkozó gleccser

A Grossglockner és a Pasterze-gleccser a Ferenc József magaslatról, előtérben kőépület és lépcsőElső nagyobb megállónknak a Kaiser-Franz-Josefs-Höhét, vagyis a Ferenc József magaslatot választottuk. A Grossglockner lábánál, 2369 méteren fekvő kilátóhely a panorámaút egyik legfontosabb látnivalója, ahonnan közvetlenül ráláthatunk a hegycsúcsra és a Pasterze-gleccserre. Már a parkolóba érkezve kiderült, hogy szombaton, a nyári főszezonban bizony nem leszünk egyedül. Motorok mindenhol, érkező és távozó túrázók, fényképező turisták és nézelődő autósok töltötték meg a környéket. Az egész hangulat leginkább egy nagy motoros találkozóra emlékeztetett, csak éppen a háttérben a budapesti Citadella helyett Ausztria legmagasabb hegye magasodott.

Beszélgető motorosok a Ferenc József magaslat zsúfolt parkolójábanMiközben a parkolóban nézelődtünk, különféle motorcsodákra bukkantunk. Triumphok, Ducatik, túraendurók és sportmotorok sorakoztak egymás mellett, és szinte lehetetlen volt úgy végigsétálni közöttük, hogy az ember ne álljon meg néhány érdekesebb gépnél. Ráadásul váratlanul összefutottunk a Rhino Tours egyik motoros csapatával is, akikkel már két nappal korábban találkoztunk és együtt ebédeltünk. Beszélgettünk egy keveset, és kiderült, hogy előző nap ők éppen itt motoroztak, amikor szinte egész nap esett az eső. Mi akkor Olaszországban, a Dolomitokban jártunk, ahol sokkal kellemesebb időjárás fogadott bennünket. Úgy látszik, jól döntöttünk az útvonalválasztással.

A panorámakilátónál aztán elterelődött a figyelmünk a motorokról. Lent, a hegyoldalon apró mozgó alakokat vettünk észre: turisták ereszkedtek le a gleccser irányába. Olyan picinek látszottak innen, mintha hangyák mászkálnának a tájban. A Pasterze egykor hatalmas jégfolyam volt, de az elmúlt évtizedekben drámai mértékben visszahúzódott. A régebbi leírások még körülbelül kilenc kilométer hosszú gleccserről és helyenként rendkívül vastag jégrétegről beszéltek, ma viszont már a táj jelentős részén jól látható, mennyit veszített a korábbi kiterjedéséből. A jég visszahúzódása miatt a gleccserhez vezető séta is egyre hosszabbá vált. A korábban működő gleccservasút már nem biztosította a régi, közvetlen megközelítést, így a látogatóknak több száz lépcsőfokkal és hosszabb gyaloglással kellett számolniuk. Mi a felső kilátópontokról csodáltuk meg a tájat, mert ezen a napon még rengeteget szerettünk volna motorozni.

Mormota a sziklás hegyoldalban, virágos fűbenA gleccser mellett mormotákat is láttunk, amelyek a Grossglockner környékének legismertebb állatai közé tartoznak. Az egyik éppen a közelünkben tűnt fel, és egy ideig egészen jól megfigyelhettük. Aztán lassan elérkezett az ebéd ideje, és ha már Ausztriában voltunk, úgy gondoltuk, illik a helyi gasztronómiából is válogatni.

Ebéd tálcán: Berner Würstel sült krumplival, gőzgombóc vaníliasodóval és AlmdudlerÉn egy Berner Würstelt kértem sült krumplival és Almdudlerrel, majd desszertként egy áfonyás, mákos gőzgombóccal is megküzdöttem, vaníliasodóval természetesen. Soma sem bízta a véletlenre a dolgot, ő a császármorzsában merült el. Az étterem hatalmas ablakain keresztül közben végig a hegyeket és a gleccsert nézhettük. Nem mindennapi élmény ilyen panoráma mellett ebédelni, bár bevallom, egy ilyen kiadós étkezés után néhány percig eljátszottam a gondolattal, hogy talán most már pihenni is lehetne.

Egy hely, amelyet évekig sikerült kihagynom

Motoros kézi kamerával filmez a Großglockner 3798 m tábla mellett, háttérben havas hegyekEbéd után elindultunk a Grossglockner másik legendás kilátópontja, az Edelweißspitze, magyarul Havasi Gyopár-csúcs felé. Ez a panorámaút legmagasabb, járművel elérhető pontja, ahová egy különleges, macskaköves szerpentin vezet fel. Érdekes módon korábban már többször jártam a Grossglockneren, mégsem jutottam fel ide soha. Nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert valahogy mindig elkerülte a figyelmemet a hozzá vezető elágazás. Most végre meg akartam nézni, mit hagytam ki ennyi éven keresztül.

Útközben aztán rájöttem a megoldásra. A korábbi túráimon rendszerint észak felől érkeztem a panorámaútra, és az Edelweißspitzére vezető elágazás ebben az irányban könnyen észrevétlen maradhatott. Én pedig éveken keresztül egyszerűen elmentem mellette. Kissé bosszantó felismerés volt, mert egy ilyen látványért akár külön is érdemes volna eljönni. Úgyhogy mindenkinek azt tanácsolom, aki a Grossglocknerre készül, hogy előre nézze meg a térképen ezt a rövid mellékutat, és semmiképpen ne kövesse el az én hibámat. Elég kellemetlen öt évvel később rájönni, hogy az ember mindvégig néhány száz méterre járt az egyik legszebb kilátóponttól.

Kilátás egy parkoló fölött a felhős Hohe Tauern hegyeireAz Edelweißspitzére vezető út a panorámaút egyik különlegessége. A közel két kilométeres felvezető szakasz hagyományos kockaköves burkolatot kapott, és szűk visszafordítókkal kapaszkodik fel a hegytetőre. A régi burkolat hangulata egészen más, mint a Grossglockner széles, sima aszfaltján való motorozás. Itt már egy kicsit óvatosabban kell bánni a gázzal és a fékkel, különösen akkor, ha a kövek nedvesek. A tetején viszonylag kicsi parkoló fogadja a látogatókat, de motorral szerencsére könnyebb helyet találni. Amikor megérkeztünk, rögtön megértettem, miért ajánlja mindenki ezt a helyet. Az 2571 méteres magaslatról szinte teljes körpanoráma nyílik a Hohe Tauern hegységére, és tiszta időben több tucat háromezer méternél magasabb csúcsot láthatunk.

Edelweißspitze, amikor az egész Alpok elfér egy pillantásban

Matricás korlát az Edelweißspitze kilátóján, mögötte szerpentinek és havas csúcsokA kilátás valóban elképesztő volt. Egyik irányban a Grossglockner 3798 méteres csúcsa emelkedett, másfelé a Grossvenediger, a Hoher Sonnblick és a Hocharn környékének hegyei sorakoztak. A mélyben látható volt a Nassfeld víztározó, távolabb pedig a Margaritze víztározó és annak gátja, a gleccser által formált völgyekkel együtt. Egy másik irányban a Hochtor alagútja tűnt fel, és észak felé tekintve egészen Zell am See környékéig elláthattunk. A Grossglockner innen teljesen más arcát mutatta, mint a Ferenc József magaslatról, és különösen érdekes volt összehasonlítani a két kilátópont perspektíváját.

A Kawasaki Z900 SE és a Ninja 1100 SX SE havas hegyek előtt, egy motoros a kamerát állítjaA hegytetőn természetesen ismét előkerültek a kamerák, mert ezt a panorámát egyszerűen vétek lett volna nem megörökíteni. Ráadásul itt is összefutottunk ismerősökkel. Többek között Hauber Ádámmal, akit az Alpinestars motoros légzsákokkal kapcsolatos munkájáról is ismerek. A motoros világ néha meglepően kicsi: az ember elutazik több száz kilométert, felmotorozik egy 2500 méter fölötti alpesi csúcsra, és egyszer csak ott áll vele szemben egy ismerős magyar motoros.

Az Edelweißspitze történetéhez egy érdekes legenda is kapcsolódik. Eszerint a Grossglockner panorámaút építése után maradt annyi pénz a költségvetésben, hogy egy külön felvezető utat és kilátópontot is kialakítsanak. Hogy a történet pontosan mennyire felel meg a valóságnak, azt nehéz megmondani, de a hegytetőre vezető macskaköves út mindenesetre az egész panorámaút egyik legkülönlegesebb része. Miután alaposan kinézelődtük magunkat, visszaereszkedtünk a főútra, majd észak felé folytattuk az utunkat. A látvány ekkor is lenyűgöző volt, a kanyarok pedig továbbra is remekül feküdtek a Z900 SE-nek.

Oda-vissza a Grossglockneren, mert egyszer nem elég

Felhők alatti zöld völgy és hegyoldalak a Grossglockner útrólA Grossglockner panorámaút egyik legjobb tulajdonsága, hogy ugyanazt az útszakaszt két irányból bejárva szinte két különböző motoros élményt kapunk. Ami odafelé hosszú emelkedő volt, visszafelé lejtővé válik. A jobbos kanyarból balos lesz, az egyik irányban jól belátható ív a másik oldalról egészen másnak tűnhet, és a hegyek is új perspektívából mutatják meg magukat. Éppen ezért én mindig azt javaslom, hogy aki már kifizette a belépőt, és van elegendő ideje, ne elégedjen meg egyetlen áthaladással.

A főútvonal a két fizetőkapu között nagyjából harminc kilométer hosszú, de a Ferenc József magaslathoz és az Edelweißspitzére vezető kitérőkkel együtt körülbelül 48 kilométernyi hegyi útszakaszt járhatunk be. Ha mindezt oda-vissza megtesszük, és közben megállunk néhány kilátópontnál, könnyedén eltölthetünk itt több órát. Sőt, szerintem egy teljes nap sem sok a Grossglocknerre. A panorámaúton több száz kanyar, jelentős szintkülönbség és rengeteg megállási lehetőség várja a motorosokat. Aki szeret túrázni, fényképezni, kirándulni vagy egyszerűen csak gyönyörködni a magashegyi tájban, annak itt biztosan nem lesz gondja az idő eltöltésével.

Tájékoztató tábla a Pasterze-gleccser visszahúzódásáról, régi és új fotókkalMi az északi kapuig is elmotoroztunk, majd megfordultunk, és ismét dél felé vettük az irányt. Szombat délután volt, ráadásul főszezon, de négy óra környékére már meglepően kellemesen járhatóvá vált az út. A nagyobb turistaforgalom egy része addigra elhagyta a hegyeket, így sokkal szabadabban lehetett motorozni. A Z900 SE egyre inkább kezdett a kezem alá dolgozni, és lassan teljesen átálltam a Ninja kifinomult sport-túrás karakteréről a naked Kawasaki közvetlenebb, játékosabb világára. A nap elején még folyamatosan azon gondolkodtam, milyen jó volna újra az 1100-ason ülni, délutánra azonban már a Z900 saját erényeit kezdtem igazán értékelni.

A Grossglockneren természetesen a sebességkorlátozásokra is oda kell figyelni. A hegyi út kanyarjai és a gyönyörű aszfalt könnyen nagyobb tempóra csábítanak, de több helyen sebességmérőkkel is találkozhatunk. A Ferenc József magaslat felé vezető úton és az Edelweißspitze közelében is vannak ellenőrzési pontok. Mi is szereztünk némi személyes tapasztalatot arról, hogy az osztrák hatóságok mennyire komolyan veszik ezeket a szabályokat. Mondjuk úgy, hogy a belépődíjon felül még egy kis önkéntelen hozzájárulással is támogattuk a helyi költségvetést. A tanulság egyértelmű: a Grossglockneren nemcsak a kanyarokat és a kilátást érdemes figyelni, hanem a sebességmérőt is.

Egy zarándokhely, ahová minden motorosnak érdemes eljutnia

Türkiz vizű szurdok sziklafalak között a Grossglockner alattA Grossglockner Hochalpenstrasse általában május elejétől október végéig látogatható, de a tényleges nyitvatartást mindig az időjárás határozza meg. Télen a hatalmas hómennyiség miatt lezárják az utat, tavasszal pedig komoly munkával, óriási hómarókkal tisztítják meg a szerpentineket. Előfordulhatnak ideiglenes lezárások a szezon közben is, például havazás, viharos szél vagy más kedvezőtlen időjárási körülmény miatt. Éppen ezért indulás előtt érdemes a panorámaút hivatalos oldalán ellenőrizni az aktuális körülményeket. A hegyekben az időjárás gyorsan változhat, és az sem ritka, hogy a völgyben kellemes nyári meleg van, miközben odafent alig néhány fokot mutat a hőmérő.

Gleccsertó és a visszahúzódó Pasterze-gleccser maradványa havas csúcsok alattSokan hajlamosak a Grossglocknert egyszerűen kipipálandó motoros látványosságként kezelni. Szerintem ennél sokkal több. Nem véletlenül vált az európai motoros túrázás egyik legismertebb zarándokhelyévé. A jó minőségű aszfalt, a mérnöki pontossággal megtervezett szerpentinek, a hatalmas szintkülönbség és a magashegyi táj olyan együttest alkotnak, amelyet egyszerűen meg kell tapasztalni. A panorámaút ráadásul nemcsak motorozásra alkalmas. A kilátópontok, a hegyek, a gleccser és a különféle kirándulási lehetőségek miatt akkor is érdemes rászánni egy egész napot, ha éppen nem akarunk minden kanyart újra és újra végigmotorozni. Én most különösen örültem, hogy végre feljutottam az Edelweißspitzére, és olyan részeket is alaposan megnéztünk, amelyeket a korábbi látogatásaim során kihagytam.

A Grossglockner út kőfallal szegélyezett szerpentinje, háttérben havas csúcsAki még soha nem járt itt, annak jó szívvel ajánlom, hogy egyszer szervezzen egy túrát a Grossglocknerre. Nem pusztán azért, mert minden motoros ezt emlegeti, hanem mert a hely tényleg megérdemli a hírnevét. Érdemes több időt szánni rá, korán érkezni, vagy akár a délutáni órákban újra végigmenni a legszebb szakaszokon. A két kitérőt, a Ferenc József magaslatot és az Edelweißspitzét pedig semmiképpen sem szabad kihagyni. Utóbbit különösen könnyű észrevétlenül elkerülni, amint azt én saját példámmal is bizonyítottam.

Egy váratlan találkozás a nap végén

A Grossglocknerről leereszkedve már csak a szállásunkra szerettünk volna visszajutni. Útközben azonban megálltunk egy SPAR-nál, ahol újabb érdekes találkozásban volt részünk. A parkolóban összefutottunk egy Ausztriában élő magyar motorossal, aki szintén hazafelé tartott, és végül velünk együtt indult tovább. A srác láthatóan nagyon jól ismerte a környék útjait, és olyan lendületes tempót diktált, hogy nem győztük követni. Nem akartam rögtön megkérni, hogy menjen egy kicsit lassabban, hiszen láthatóan élvezte a motorozást, mi pedig végül egészen gyorsan visszaértünk.

Térkép a harmadik nap útvonaláról a Grossglockner HochalpenstrassénÍgy ért véget a négynapos Kawasaki-túra harmadik napja. Reggel még fájó szívvel búcsúztam a Ninja 1100 SX SE-től, délután viszont már a Z900 SE nyergében élveztem a Grossglockner szerpentinjeit. A nap legnagyobb felfedezése számomra mégsem egy újabb motoros élmény volt, hanem az Edelweißspitze, amely mellett korábban éveken keresztül elmotoroztam anélkül, hogy tudtam volna, mit hagyok ki. A Grossglockner pedig ismét bebizonyította, hogy vannak helyek, amelyekre egyszerűen nem lehet ráunni. Másnap még egy utolsó nagy motorozás várt ránk a Kawasakikkal, de ezen az estén már biztos voltam benne, hogy ez a négynapos túra sokáig emlékezetes marad.

A túra videó harmadik részét itt nézheted meg:

Vissza a sorozathoz