Ugrás a tartalomra

1. rész: Kawargás Alsó-Ausztriában

A Nindzsa és a Zééé2026.01.27

Zöld-fekete Kawasaki Ninja 1100 SX SE, műtermi fotó fehér háttér előttNégy nap, két Kawasaki, az Alpok legjobb motoros útjai és az időjárás, amely már az első reggelen megpróbálta keresztülhúzni a számításainkat. Somával egy Ninja 1100 SX SE és egy Z900 SE nyergében indultunk neki Ausztriának, hogy végül egészen a Dolomitokig motorozzunk. Az első napra jutott egy kis szerelés, rengeteg kanyar, némi eső, egy mozgó függőhíd és 472 kilométer.

Két Kawasaki, négy nap szabadság

Van az úgy, hogy az ember egészen kellemes feladatokat kap az élettől. Például azt, hogy el kell hoznia két idei Kawasakit, és négy napon keresztül motoroznia kell velük Ausztria és Olaszország legszebb útjain. Nem mondom, hogy sokat kellett győzködni.

A Kawasaki Europe régiós képviseletének köszönhetően egy 2025-ös Ninja 1100 SX SE és egy Z900 SE került a kezünkbe. Mindkettőből a komolyabb felszereltségű változat: a Ninja elektronikus futóművel, a Z900 pedig többek között Öhlins hátsó rugóstaggal és Brembo első fékekkel várta, hogy végre használatba vegyük.

Útitársam Somorjai István, azaz Soma lett, akivel korábban már többször motoroztunk együtt. Tapasztalt motoros, korábban túravezetőként is dolgozott, és szerencsére nagyjából ugyanazokat az utakat tartja igazán élvezetesnek, amelyeket én. A motorokat szerda délután vettük át Bécs közelében, a Kawasaki központjánál. Hétfő reggel kilencre kellett visszavinnünk őket, vagyis négy teljes motorozós nap állt előttünk.

Szelfi a Kawasaki Bécs melletti központjában, háttérben zöld Kawasaki versenymotorok és bőrruhákA megérkezés után szétnéztünk a Kawasaki főhadiszállásán, megtekintettük a kiállított motorlegendákat, majd átvettük a számunkra ugyancsak nagy jelentőséggel bíró motorokat, az útitársainkat a következő 4 napban.

Rögtön ezután egy kis magyaros motorszerelést rendeztünk az osztrák parkolóban. Mindkét motorra fel kellett szerelnünk a tanktáskák rögzítőgyűrűit, a kamerákat és a navigációhoz szükséges telefontartót. Soma a tankgyűrű csavarjaival küzdött, miközben megpróbálta a kezébe épített nyomatékkulccsal pontosan két newtonméterre meghúzni őket. Nyomatékkulcsot ugyanis nem hoztunk, nekem pedig egyébként sincs olyanom, amelyikkel ilyen nevetségesen kis nyomatékot be tudnék állítani. Azért végül sikerült. A tanktáskákkal legalább nem volt gond, mert a HP Motor jóvoltából mindkét motorra jutott megfelelő SW-Motech rögzítés. Ráadásul a két táska ugyanazt a tankgyűrű típust használta, így a táskákat motorcsere esetén is egyszerűen magunkkal vihettük.

A kamerák felszerelése már kevésbé bizonyult problémamentesnek. A Z900 csupasz kormányán bőven akadt hely a különböző tartóknak, a Ninja sportosabb kialakítása viszont rendesen feladta a leckét. Végül a kapaszkodóra és néhány másik, többé-kevésbé alkalmas pontra kerültek a kamerák. Volt olyan rögzítés, amelynek tartósságában már indulás előtt sem bíztam feltétlenül. A Z900 lett a navigációs motor is. Arra került a telefonom a Calimotóval, így bármelyikünk vezette éppen, mindig ugyanaz a motor mutatta az utat. Másnap reggel pedig kezdetét vette a kaland.

Az esőruha, mint időjárás-szabályozó eszköz

A Ninja nyergében kezdtem az első napot, Soma pedig a Z900-zal haladt előttem. Még éppen csak elindultunk, amikor Ausztria úgy döntött, hogy üdvözlésképpen megmutatja az időjárás kevésbé kellemes oldalát. Abban a pillanatban, amikor beindítottam a motort, gyakorlatilag az eső is elindult. Egy darabig csak szemerkélt, én pedig abban reménykedtem, hogy talán a másik irányba tart. Nem így történt, ezért hamarosan megálltunk, és előkerültek az esőruhák.

Az esőruha felvételének van egy érdekes, már-már természetfeletti hatása: mire az ember végre belebújik az összes rétegbe, rendszerint eláll az eső. Nálunk is pontosan ez történt. Mire felöltöztünk, a megállónk környékén már száradni kezdett az aszfalt. Én egyébként kifejezetten nem szeretek esőruhában motorozni. Nem azért, mert ne lenne hasznos, hanem mert minden egyes darabja hozzátesz valamit ahhoz, hogy a motorozás egy kicsit kevésbé legyen kellemes. A szélálló nyaksál például remekül melegen tartja a nyakamat, cserébe éppen annyira akadályozza a fejem forgatását, hogy a kanyarokba benézni már ne legyen igazán kényelmes. Az esőkabát szintén nagyszerűen véd a hideg menetszéltől, ami a 16–17 fokos hőmérsékletben kifejezetten jól jött, viszont lobog, zörög, és még a sisakom plexijének szélén is visszatükröződik a rikító zöld színe.

A legnagyobb problémám mégis a kesztyű. Én a vékony, nyári motoros kesztyűket szeretem, amelyekben finoman érzem a gázt, a féket és a kuplungot. A kedvenc Alpinestars kesztyűm azonban egy komolyabb esőben pillanatok alatt átázik. Van ugyan egy vízálló membrános nyári kesztyűm is, de annak a vízállósága nagyjából a Veresegyház–Dunakeszi távolságon belül véget ér. Ezért most egy vastag, téli Dane kesztyűt hoztam, amely tényleg órákon át ellenáll az esőnek, és a hidegtől is tökéletesen megvédi a kezemet. Csak éppen motorozni ne kelljen benne. Olyan vastag, hogy a fék és a kuplung finom kezelése szinte külön feladattá válik. Mintha az ember egy pár párnázott síkesztyűben próbálna zongorázni.

Az esőnadrággal legalább nincs bajom, az új Gore-Tex membrános TCX csizmám viszont még megfigyelés alatt állt. Egy korábbi túrán néhány percre beálltam vele egy tóba, és tökéletesen vízállónak bizonyult. Később viszont egy egészen hétköznapi esőben meg valahol bejutott a víz. Ezt a rejtélyt még meg kell fejtenem. Mindenesetre az esőruha működött. Legalábbis amíg rajtunk volt, nem nagyon akart esni. Amint azonban megpróbáltunk megszabadulni tőle, az időjárás újra akcióba lendült.

A Gutensteini-Alpok kanyargós útjai

Két motoros a Kawasaki Ninja 1100 SX SE és a Z900 SE mellett a Kalte Kuchl fogadó előttBécs környékét igyekeztünk minél gyorsabban magunk mögött hagyni. Egyrészt az időjárás miatt, másrészt azért, mert az előző évben a Kawasaki Z900RS-sel már alaposan bejártam ezt a vidéket. Az L133-as úton, a Hallbach-patak völgyében haladtunk a híres 21-es út felé. Ez a Gutensteini-Alpok egyik kevésbé ismert átjárója, pedig motorozás szempontjából szinte minden megvan benne, amit az ember szerethet. Jó ritmusú kanyarok, kiváló minőségű aszfalt, szép környezet és általában csekély forgalom. A völgy végén pedig ott vár a Kalte Kuchl, Alsó-Ausztria egyik legismertebb motoros találkozóhelye.

Motoros bőrruhában a Ninja 1100 SX SE mellett a Kalte Kuchl alpesi fogadó előttA Kalte Kuchl története egészen a középkorig nyúlik vissza, amikor már útkereszteződésként és fogadóként ismerték. Akkoriban persze még legfeljebb egy lóerős járművekkel érkeztek az utazók. Mára azonban az egyik legnépszerűbb osztrák motoros találkozópont lett, nem véletlenül. Több remek motoros út fut itt össze. Dél felé a 27-es, északra az L133-as, kelet–nyugati irányban pedig a 21-es kínálja a kanyarokat. Utóbbin található a Rohrer Sattel és az Ochsattel is. Mi az Ochsattel felé indultunk, ahol közel száz lendületes kanyar várja a motorosokat.

Jó időben a Kalte Kuchl parkolója egy kicsit olyan, mint nálunk a Mátrai 24-es két vége. Rengeteg motoros, beszélgetés, kávézás, aztán mindenki újra nekivág a szerpentinnek. Talán a mi 24-esünk vonalvezetése egy kicsit izgalmasabb, itt viszont az utak tisztasága és az aszfalt minősége egészen más szintet képvisel. Nincs az a kanyarokba felhordott kavicsréteg, amely nálunk időnként elég kellemetlen meglepetéseket tud okozni. És ami különösen jó: a forgalom jelentős részét itt motorosok adják.

Ismerkedés a Nindzsával

Az Ochsattel kanyarjai között kezdtem először igazán megérezni, milyen motor is ez az 1100-as Ninja. Addig inkább óvatosan ismerkedtünk egymással. Mégiscsak egy 136 lóerős, 113 newtonméteres, 230 kilogramm körüli sporttúra motorról beszélünk. Nem nevezném szörnyetegnek, de azért nem is olyan gép, amelyre az ember minden előzmény nélkül felül, és rögtön teljes magabiztossággal elkezdi húzni neki.

Szokatlan volt a kissé előredöntött felsőtestet kívánó üléspozíció, a hátrafelé húzott kormány és a viszonylag magas lábtartó. Ráadásul korábban egészen más karakterű motorokkal jártam ezeket az utakat, így most újra fel kellett építenem azt a bizalmat, amely nélkül nem lehet igazán felszabadultan motorozni. Az Ochsattel talán egy kicsit korán jött. Már éreztem, hogy ez a motor nagyon jó lesz, de még nem mertem olyan bátran beengedni a kanyarokba, mint ahogy nem sokkal korábban Szardínián motoroztam.

Csomagokkal megpakolt Kawasaki Ninja 1100 SX SE a Hochschwabblick tábla előtt, háttérben motoros és sziklás hegyekA 21-es út Mariazell felé vezető szakasza viszont éppen azt kínálta, amire szükségem volt. Az élesebb kanyarokat felváltották a hosszabb ívek, a tempó egyenletesebbé vált, én pedig egyre jobban kezdtem megérteni a Ninja mozgását. Ezek azok az osztrák utak, amelyekért időről időre visszatérek. A jó aszfalt, a tiszta útfelület és a belátható kanyarok között egészen más magabiztossággal lehet motorozni. Itt tényleg kialakulhat az a bizalom a motor, a motoros és az út között, amely a felszabadult motorozás alapja. Már ekkor kezdtem sejteni, hogy a négy nap végén nem lesz könnyű visszaadni ezt a Kawasakit.

A másik 24-es

Mariazell után aztán megérkeztünk a 24-es útra. Nem, nem fordultunk vissza Magyarországra. Ausztriának is van egy 24-es útja, és motoros szempontból egyáltalán nem szégyenkezhet a mi mátrai változatunk mellett. A B24-es a Salza folyó völgyében halad, a Hochschwab és a Ybbstali-Alpok hegyvonulatai között. A folyó hol közvetlenül az út mellett kanyarog, hol mélyen alattunk, a völgy alján bukkan elő.

Ahogy Wildalpen felé közeledtünk, a hegyek egyre magasabbá, a sziklafalak egyre komorabbá váltak, a folyó pedig egyre szélesebben kanyargott. Ez a környék egyszerre természetvédelmi terület, népszerű raftingcélpont és motoros paradicsom. Ausztriában valahogy sikerül úgy együtt működtetni ezeket, hogy egyik se tegye tönkre a másikat.

Maga az út fantasztikus. Hosszú, lendületes kanyarok, jó minőségű, tiszta aszfalt és kevés forgalom. Több motorossal találkoztunk, mint autóval. És van még egy jelentős különbség a magyar 24-eshez képest: itt az útról is bőven akad látnivaló. Egy ponton meg is álltam volna fényképezni, aztán rájöttem, hogy a telefonom a másik motoron utazik. Így aztán maradt a videófelvétel.

Töltött krumpli, magyar motorosok és egy függőhíd

Soma már korábban ajánlott egy éttermet Wildalpen után, amelyet még túravezetőként ismert meg. Nemcsak enni lehet itt, hanem a közelben van egy függőhíd is, amely a Wasserlochklamm nevű szurdokhoz vezet. Ez az öt vízesésből álló természeti látványosság lépcsőkkel, járdákkal és hidakkal bejárható, az egész vízesésrendszer szintkülönbsége pedig 152 méter. Mi most nem terveztünk komolyabb gyalogtúrát, de a környéket azért szerettük volna megnézni.

Az út menti étteremnél már a bejáratban komoly kísértés fogadott: egy ember hatalmas, héjában sült krumplikat készített, mindenféle feltéttel és töltelékkel. Nem kellett sokáig tanakodnunk. Ahogy beléptünk, szinte azonnal eldöntöttük, hogy itt enni fogunk. A végeredmény nem lett életem gasztronómiai élménye. Olyan kellemesen közepes volt.

Az étteremnél összefutottunk két Budapest környéki motorossal, akikkel már a Kalte Kuchlnél is találkoztunk. Nem sokkal később pedig befutott egy komplett Rhino Tours-csapat. Ezen a ponton kezdett úgy tűnni, hogy Ausztriában bármerre indulunk, előbb-utóbb magyar motorosokba botlunk.

Evés után lesétáltam a függőhídhoz. Nos, a hidakról általában azt gondolom, hogy az a feladatuk, hogy stabilan összekössék két part között a szárazföldet. Ez a példány viszont láthatóan más filozófiát követett. Minden lépésnél mozgott. Nem egy kicsit. Nagyon. Alattam a Salza folyó, körülöttem a sziklás hegyoldal, én pedig próbáltam eldönteni, hogy mennyire szeretem az ilyen típusú építményeket. A hídról egyébként remekül rá lehetett látni a folyóra, és arra a kis ugróplatformra is, ahonnan a bátrabbak a nagyjából nyolcfokos vízbe vethetik magukat. Én ezt a lehetőséget most meghagytam másoknak.

A hely mindenesetre nagyon hangulatos. Ha valaki erre motorozik, szerintem érdemes megállnia. Ha másért nem, egy kávéra vagy egy Almdudlerre mindenképpen.

Öltözés, vetkőzés, öltözés

A nap hátralévő részében az időjárás vette át a főszerepet. Ahogy elindultunk az étteremtől, természetesen ismét esni kezdett. Az eső azonban mintha képtelen lett volna eldönteni, hogy mit akar. Amikor már éppen megálltunk volna esőruhát húzni, alábbhagyott. Amikor pedig úgy döntöttünk, hogy mégsem állunk meg, azonnal rákezdett.

Egy idő után már megtiltottam Somának, hogy kimondja: talán már nem is esik. Megfigyeléseink szerint ugyanis ez a mondat szinte garantáltan újabb záport idézett elő. Különösen furcsa volt, hogy az aszfalt sokszor egészen száraznak tűnt, miközben szemerkélt az eső. Máskor nem esett, Soma hátsó kereke viszont láthatóan verte fel a vizet. Egy ponton a völgyben összegyűlt, tejfehér felhőzet már olyan fenyegetőnek tűnt, hogy inkább megálltunk, és ismét felvettük az esőruhát. Mire elkészültünk, a felhők jelentős része természetesen feloszlott.

Csakhogy egy többnapos túrán az ember nem engedheti meg magának, hogy teljesen elázzon. Ha egyszer átáztatod a motoros felszerelésedet, jó eséllyel még két-három nap múlva sem lesz teljesen száraz. Ez pedig egész további túrát elronthatja. Úgyhogy öltöztünk. Aztán vetkőztünk. Majd megint öltöztünk. A nap folyamán nagyjából az ötödik ruházkodási műveletnél tartottunk, amikor végre találtam egy működőképes kompromisszumot. Az esőkabátot fennhagytam, hogy védjen a hideg széltől, viszont visszavettem a vékony nyári kesztyűmet, és bekapcsoltam a Ninja markolatfűtését. Így már egész kellemesen lehetett motorozni.

Közben persze az útvonalunkkal kapcsolatban is akadt némi bizonytalanság. A Grossglockner Hochalpenstrasse például éppen le volt zárva a motorosok és kerékpárosok előtt, miközben az autósokat továbbra is felengedték. Úgy értesültünk, hogy a viharos szél miatt. A Calimoto egyébként már korábban jelezte a lezárást, csak mi nem hittünk neki, pedig néha érdemes lenne.

Az utolsó kilométerek a lemenő nap fényében

Este hét óra körül már igencsak sietősre vettük a tempót. Az elmúlt órában gyönyörű vidékeken haladtunk keresztül. Innerkrems környékén érintettük a Nockalm Panorama Strasse északi végét, majd a Malta-völgy bejárata mellett is elmotoroztunk. Más napszakban ezeken a helyeken szívesen időztünk volna, de most már elég későre járt.

A következő három éjszakára Flattachban foglaltunk egy kétszobás, nappalis apartmant. Ez lesz a bázisunk, ahonnan a Grossglockner, a Nockalm, a Malta-völgy és akár a Dolomitok is könnyen elérhetők. Nekem ráadásul személyes emlékeim is fűződnek ehhez a környékhez. Életem első magányos motoros túráján éppen ebben a völgyben töltöttem az első éjszakáimat. Most két remek motorral tértem vissza, és még három teljes napunk volt arra, hogy bejárjuk a Keleti-Alpok legszebb útjait.

Az utolsó kilométereket már a lemenő nap fénye aranyozta be. A hegyek között békésen legelésző tehenek mellett gurultunk el, az időjárás végre megnyugodott, és egy rövid időre minden pontosan olyan lett, amilyennek egy alpesi motoros túrát elképzel az ember. Már csak a szállást kellett elfoglalnunk. Ez persze nem bizonyult egészen magától értetődőnek.

472 kilométer után még egy kis izgalom

Térkép az első nap útvonaláról Bécs környékétől FlattachigNyolc óra körül érkeztünk meg Flattachba. Az apartman bejárata nyitva volt, a recepción viszont nem találtunk senkit. Egy darabig nézelődtünk, próbáltuk kideríteni, hogy kaptunk-e valamilyen üzenetet az érkezéssel kapcsolatban, aztán telefonálni kezdtünk. Közben az is kiderült, hogy az eredetileg tervezett 440 kilométer helyett 472-t motoroztunk. Nem mintha különösebben számított volna az a plusz 32 kilométer. Az Alpokban ennél sokkal nagyobb kerülőkbe is szívesen belemegy az ember, ha jó útra téved.

Így este felé kezdtünk megéhezni. A délutáni töltött krumpli régen elfogyott, a következő napra is komoly terveink voltak, és még mindig ott álltunk az apartman előtt, a szállás átvételére várva. Szerencsére közben felfedeztünk a térképen egy közeli vendéglátóhelyet, ahol valaki éppen sonkát szeletelt, és úgy tűnt, pizzát is lehet kapni. Négy perc sétára volt tőlünk. Aztán megkerült a szállásadónk és jutott pizza is az asztalra, amitől végleg megnyugodtak a kedélyek.

Az első nap tehát egész jól alakult. Az időjárás megpróbált ugyan kifogni rajtunk, de közben fantasztikus utakon motoroztunk, kezdtünk összebarátkozni a két Kawasakival, és eljutottunk arra a vidékre, ahol a következő napok legjobb élményeit reméltük. A Ninjával még bőven volt dolgom, de már az első 472 kilométer végén azt éreztem, hogy ebből valami nagyon jó fog kisülni.

A túra videó első részét itt nézheted meg:

Vissza a sorozathoz