
Vannak helyek, ahová egyszer az életben szeretnék eljutni. Ezeket szokás felírni a bakancslistára, aztán amikor végre sikerül meglátogatni őket, elégedetten kipipáljuk a következő tételt. A Dolomitok azonban számomra egészen más kategória. Ide nem egyszer akarok eljutni, hanem újra és újra visszatérni. Szerintem ez a hegység az egyik legjobb magyarázat arra, hogyan válhat a motorozás egyszerű közlekedési formából életmóddá. Ha pedig ehhez még egy olyan motorkerékpárt is kapok, amelyet mintha kifejezetten ezekre a szerpentinekre terveztek volna, abból könnyen életem egyik legjobb motoros napja kerekedhet. Pontosan ez történt a négynapos Kawasaki-túránk második napján, amikor Somával Ausztriából Olaszország felé indultunk. Én továbbra is a Ninja 1100 SX SE-t vezettem, Soma pedig a Z900 SE nyergében követett. Az előző napi alsó-ausztriai motorozás után most a Dolomitok legendás hágóit vettük célba, és már reggel tudtam, hogy különleges nap előtt állunk.
Egy eszpresszó, amely megváltoztatta a motoros életemet
Reggel elhagytuk a szállásunkat, egy benzinkútnál megreggeliztünk néhány melegszendvicset, majd dél felé fordultunk. A terv egyszerű volt: átkelni az osztrák–olasz határon a Staller Sattel hágón, majd meglátogatni a Dolomitok néhány kedvenc útvonalát, és természetesen olyan helyeket is felfedezni, ahol korábban még nem jártam. A Staller Sattel különösen közel áll a szívemhez, ráadásul egy egészen különös történet kapcsolódik az első találkozásunkhoz.
Néhány évvel korábban egy osztrák faluban, Stallban szálltam meg, ahol a reggelihez egy automata kínált kávét. Én viszont nem szívesen kezdem a napot rossz kávéval, ezért elővettem a térképet, és megnéztem, hol ihatnék egy rendes eszpresszót. Kiderült, hogy Olaszország mindössze nyolcvan kilométerre van. Hát, motorral voltam, időm is akadt, így adta magát a megoldás: átugrom Olaszországba kávézni! A határ túloldalán találtam is egy benzinkutat, megittam a tökéletes eszpresszómat, majd elindultam visszafelé, mert aznap még a Grossglocknert szerettem volna meghódítani. Csakhogy nem akartam ugyanazon az úton hazamenni, ezért egy kicsit északabbra kerestem egy másik átkelőt. Így fedeztem fel a Passo Stalle-t, amely azóta az egyik legkedvesebb alpesi hágóm lett. Tulajdonképpen a kávé iránti szeretetemnek köszönhetem ezt a felfedezést.
A Staller Sattel, olasz nevén Passo Stalle, az osztrák Kelet-Tirol Defereggen-völgyét köti össze az olaszországi Anterselva-völggyel. A hágó különlegessége, hogy az olasz oldalon rendkívül keskeny, helyenként alig egy jármű szélességű út vezet le a Lago di Anterselva tóhoz. Itt a forgalmat jelzőlámpákkal szabályozzák, és meghatározott időablakokban csak az egyik irányba lehet haladni. A szűk úton így nem kell folyamatosan szemből érkező autókat kerülgetni, ami motorosként különösen kellemes. A hágó ráadásul szezonálisan járható, télen a hó miatt lezárják, így a nyári hónapok jelentik a legjobb lehetőséget a felkeresésére. Mi néhány perccel az egyik indulási időablak kezdete előtt érkeztünk meg, így éppen volt időnk beállni a sorba. Előttünk német Ducatik, osztrák KTM-ek és BMW-k várakoztak, mögöttük pedig két magyar Kawasaki. A sorompónyitás környékén már érezhető volt a motorosok izgatottsága. Aztán elindult a menet, és az egészből egy vidám, kissé őrült alpesi hullámvasutazás lett.
A Staller Sattel aszfaltja távolról sem versenypálya-minőségű, a vonalvezetése pedig helyenként egészen bolond. Szűk visszafordítók, váratlan ívek, meredekebb szakaszok követik egymást, és az embernek folyamatosan figyelnie kell, mi vár rá a következő kanyarban. Mégis éppen ez adja a varázsát. Szeretem azokat az utakat, amelyeknek saját karakterük van, amelyekre évekkel később is emlékszem, és amelyek miatt már önmagában megéri több száz kilométert motorozni. A Staller ilyen hely. Korábban többször előfordult, hogy teljesen idegen motorosokkal együtt haladtunk át rajta, majd a túloldalon megálltunk, összepacsiztunk, és néhány mondattal megünnepeltük a közös élményt. Most Somával élveztük végig a kanyarokat, majd leereszkedtünk az olasz oldalra, az Anterselva-tó irányába. A hágó most sem okozott csalódást: rosszabb minőségű út, egészen őrült kanyarok, és az a különleges hangulat, amely miatt időről időre muszáj visszatérnem.
A Dolomitok kapujában
A Staller Sattel után a Passo Furcia, német nevén Furkelpass következett, amelyet nem érdemes összekeverni a Svájcban található Furka-hágóval. Az út minősége itt sem volt különösebben jó, a kilátás azonban mindenért kárpótolt. A hegyek egészen elképesztő látványt nyújtottak, és újra meg újra azon kaptam magam, hogy motorozás közben legszívesebben minden kanyarban megállnék fényképezni. A Furcia szerintem elsősorban azoknak érdekes, akik a motorozás mellett a tájat is szeretnék élvezni, mert a hágó mindkét oldalán csodálatos panoráma tárul elénk. Innen az SS244-es úton folytattuk az utunkat, a Val Badia völgyben, a Gadera folyó mentén. Ez a környék kulturális szempontból is érdekes, hiszen a ladinok lakják, akik saját nyelvüket és hegyvidéki hagyományaikat máig őrzik. Először akkor figyeltem fel rájuk, amikor a német és olasz településnevek mellett egy harmadik, számomra ismeretlen nyelvű elnevezés is megjelent az útjelző táblákon. A ladin nyelv ma is élő része a Dolomitok kultúrájának, és különösen érdekes látni, hogyan fér meg egymás mellett ez a háromféle helyi örökség.
Az SS244-es útról jobbra fordultunk az SS243-asra, hogy a Passo Gardena felől kezdjük meg a Sella Rondát. A Sella Ronda a Dolomitok egyik legismertebb útvonala, amely négy hágón keresztül kerüli meg a Sella hegycsoportot. Ha valakinek csak egyetlen napja van a Dolomitok felfedezésére, szerintem ezzel a körrel érdemes kezdenie. Itt olyan töményen kapja meg a hegység legszebb látványait, hogy szinte lehetetlen betelni velük. A négy hágó a Gardena, a Sella, a Pordoi és a Campolongo, a köztük vezető utak pedig önmagukban is fantasztikus motoros élményt kínálnak. Ráadásul 2025-ben meglepően jó állapotban találtuk az aszfaltot.
Korábban több gyengébb szakaszra emlékeztem, most viszont egyre szebb, tisztább íveken lehetett motorozni. Ahogy kapaszkodtunk felfelé a 2121 méteres Passo Gardena irányába, úgy kezdtem egyre jobban összeszokni a Ninja 1100 SX SE-vel is. Az előző napi óvatosabb ismerkedés után már sokkal magabiztosabban döntöttem egyik kanyarból a másikba, és egyre inkább úgy éreztem, hogy ez a motor pontosan oda került, ahová való.
Két német motoros és egy elveszített visszapillantó
A Passo Gardena felé vezető úton aztán összeakadtunk két német motorossal, és valahogyan kialakult közöttünk egy játékos, motoros adok-kapok. Nekem egy piros Honda VTR1000F Firestorm jutott, amelyet egy láthatóan tapasztalt motoros vezetett. Megelőztem, majd igyekeztem egy kicsit eltávolodni tőle, de csak nem akart leszakadni. Hiába volt a Ninjának papíron körülbelül húsz lóerő előnye, az öreg ezres V2-est nagyon ügyes kézben tartották. Remekül szórakoztunk, és a találkozás végül annyira emlékezetes maradt, hogy azóta is követjük egymást az Instagramon. Soma közben a másik német motorossal motorozott együtt, és annyira belelendült, hogy az egyik kanyarban sikerült megcsípnie egy útjelző oszlopot. Ennek egy jobb oldali visszapillantó tükör látta kárát. Hát igen, néha a motoros büszkeségnek kézzelfogható ára van. Szerencsére nagyobb baj nem történt, így a kaland után folytathattuk utunkat a Dolomitok egyik leglátványosabb szakaszán.
A Gardena tetején a Sella hegycsoport és a Puez-csoport között nyíló átjárónál sziklatornyok és meredek kőfalak vesznek körül bennünket. Balra a Brunecker Turm, jobbra a Cir csúcsai sorakoznak, és minden kanyarban újabb nézőpontból mutatják meg magukat.
A Gardena után lefelé indultunk Plan de Gralba irányába, amikor egyszer csak egy különleges autós mezőnybe keveredtünk. Valamilyen klasszikus rally résztvevői haladtak előttünk, csodálatos régi sportautókkal és veterán járművekkel. Természetesen azonnal elkezdtük találgatni, melyik autó pontosan milyen típus lehetett. Nekem egy apró, 850-es Abarth lett a kedvencem. Egy ilyen találkozás különösen jól illik a Dolomitok hangulatához, ahol az ember szinte minden kilométeren valamilyen újabb érdekességbe botlik. A következő hágó a Passo Sella volt, amely 2244 méteres magasságával a Sella Ronda legmagasabb átkelője. A Sella-nyereg a Sassolungo három jellegzetes csúcsa és a Sella hatalmas sziklatömbje között található. Innen szinte körpanoráma nyílik a környező sziklatornyokra, gerincekre és völgyekre. Ha valaki először jár a Dolomitokban, ez az a látvány, amely után valószínűleg már tudja, hogy vissza fog térni. Én egyszerűen a Dolomitok kapudrogjának nevezem.
Esőfelhők a Pordoi fölött
A Passo Sella után a 2239 méteres Passo Pordoi felé indultunk, amely mindössze öt méterrel marad el a Sella magasságától. A hágó egyik oldalán a Piz Boé, a Sella hegycsoport legmagasabb csúcsa emelkedik, a másik irányban pedig a Marmolada hatalmas tömbje uralja a látképet. A Pordoiról felvonóval is fel lehet jutni a Terrazza delle Dolomiti kilátóhelyre, ahonnan egészen különleges panoráma nyílik a környező hegyekre. A környék az első világháborúban is fontos szerepet játszott, ennek emlékeit egy helyi múzeum őrzi. Mi azonban ezúttal elsősorban motorozni érkeztünk, és a terv szerint a Pordoi túloldalán, Arabba felé ereszkedtünk volna le, majd a Campolongo érintésével zártuk volna a Sella-kört. Csakhogy közben elkezdett szemerkélni az eső, és amikor felértünk a hágó tetejére, a túloldalon egészen komoly zivatar fogadott bennünket. Lenéztünk arra az útra, amelyen tovább kellett volna mennünk, és egyértelmű volt, hogy ott bizony rendesen esik.
Nem volt kedvem egy ilyen gyönyörű motoros napon a szakadó esőben végigszenvedni az egyik kedvenc szerpentinemet, ezért huszárvágással megváltoztattuk az útvonalat. Visszafordultunk a Pordoi másik oldalára, és úgy döntöttünk, hogy egy szomszédos völgyön keresztül kerüljük meg a hegycsoportot. Így a teljes Sella Rondából végül csak egy Sella félkör lett. A legnagyobb veszteség számomra a Pordoi és Arabba közötti útszakasz kimaradása volt, amelyet korábbi túráimról különösen szerettem. Rengeteg jól belátható visszafordító követi egymást, fantasztikus kilátással, és ha nincs szembeforgalom, akkor a megfelelő ívválasztás is élvezetes lehet. Az aszfalt minősége régebben nem volt tökéletes, és most sajnos azt sem tudtuk ellenőrizni, hogy azóta mennyit javult. A Campolongo kimaradása viszont már kevésbé fájt, mert a négy Sella-hágó közül számomra ez a legkevésbé izgalmas. Így aztán visszaereszkedtünk a Pordoiról, és a szomszédos hegyek között kerestünk új útvonalat. A Dolomitok egyik legjobb tulajdonsága, hogy itt egy elmaradt hágó helyett szinte azonnal találunk másik hármat.
A Passo Fedaia, amelyről elfelejtettem felvételt készíteni
A következő célpontunk a Passo Fedaia lett, a Marmolada közelében. Az odavezető úton már ismét remek kanyarokat találtunk, és a Ninja egyre jobban elemében volt. A hágó maga nem tartozik a személyes kedvenceim közé, bár a környező sziklás csúcsok és a Marmolada látványa természetesen itt is csodálatos. A túloldali leereszkedés viszont egészen parádés motorozást kínál. Szűk visszafordítók, jól követhető ívek, változatos kanyarok követik egymást, és a Kawasaki annyira természetesen mozgott alattam, hogy szinte megszűnt a motor és köztem a különbség. Volt azonban egy apró probléma: erről az egész szakaszról gyakorlatilag semmilyen használható videófelvételem nem készült. Egy útfelbontásnál, a piros lámpánál lekapcsoltam az összes kamerát, és annyira belefeledkeztem a motorozásba, hogy csak a hágó után jutott eszembe visszakapcsolni őket. Úgyhogy aki szeretné látni a Passo Fedaiát, annak ezúttal személyesen kell elmennie oda. Tekintsük ezt egy kis ösztönzésnek a következő dolomitokbeli túrádhoz.
A Fedaia utáni szerpentineken azonban valami sokkal fontosabb történt velem. Korábban már jártam itt a Hondámmal és a BMW F900R-rel is, és mindkét motorral nagyon szerettem ezeket az utakat. A Ninja 1100 SX SE nyergében viszont egészen más szintre emelkedett az élmény. A motor könnyedén, szinte gondolatra váltott irányt, a futómű tökéletes nyugalommal követte az aszfaltot, a négyhengeres pedig minden kanyarkijáratnál olyan erővel és finomsággal gyorsított, hogy egyszerűen nem tudtam betelni vele. Ekkor fogalmazódott meg bennem először komolyan a gondolat: lehet, hogy megtaláltam a következő motoromat? Az első nap még óvatosan ismerkedtem vele, kerestem a megfelelő üléspozíciót, figyeltem a futómű reakcióit, és próbáltam megérteni a karakterét. Mostanra azonban minden természetessé vált. A Ninja pontosan azt csinálta, amit szerettem volna, én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy ezt a motort valóban az ilyen utakra találták ki. Annyira jól sikerült a motorozás, hogy a nap közepén már alig tudtam elképzelni, hogyan fogok majd visszaülni a saját BMW-mre.
Hágókáosz és egy váratlan felfedezés
A Fedaia után valahol a Dolomitok útvesztőjében már teljesen elveszítettem a fonalat, hogy pontosan merre járunk. A navigáció Soma Z900 SE-jén működött, mert arra fel tudtuk szerelni a Quad Lock telefontartót. A Ninja kormánykialakítása viszont más rögzítést igényelt volna, megfelelő adapter pedig nem volt nálunk, így én többnyire csak követtem Somát. Hol azt hittem, hogy a Passo Falzarego következik, hol a Staulanza, aztán végül egyik sem. A Dolomitokban ugyanis annyi hágó és szerpentin található egymás mellett, hogy nagyon könnyű elveszíteni a tájékozódást, különösen akkor, ha a motorozás élménye jobban leköt, mint az útvonal pontos követése. Végül egy újabb, számomra akkor még ismeretlennek tűnő hágó felé kezdtünk kapaszkodni. Soma azt mondta, hogy a Passo Giau következik, és megemlítette, hogy valahol a tetején van egy traffipax, amelynek létezéséről korábban már személyes, anyagi természetű tapasztalatot szerzett.
A Passo Giau neve elsőre nem mondott sokat, és úgy gondoltam, valószínűleg még soha nem jártam arra. Később azonban utánanéztem a régi feljegyzéseimben, és kiderült, hogy 2018-ban a Hondámmal már megmásztam ezt a hágót. Egészen különös, hogy egy ilyen helyet hogyan lehet elfelejteni, mert a Giau minden bizonnyal Olaszország, de talán egész Európa egyik legszebb hegyi átkelője. Az SS638-as út Colle Santa Lucia felől kapaszkodik fel a 2236 méteres hágóra, majd Cortina d’Ampezzo irányába ereszkedik le. Már a felvezető szerpentin is fantasztikus, de amikor az út átbukik a hegygerincen, egészen elképesztő látvány tárul elénk. A szűkebb, meredekebb hegyoldalt hirtelen felváltja egy hatalmas, nyitott alpesi legelő, amelyet minden oldalról sziklatornyok és meredek kőfalak vesznek körül. Az ember úgy érzi, mintha egy óriási természetes amfiteátrumba érkezett volna.
A hágó fölött a jellegzetes, süveg formájú Ra Gusela emelkedik, mellette a Nuvolau és Averau sziklatömbjei magasodnak, távolabb pedig a Monte Formin hatalmas kőfala és Cortina környékének csúcsai rajzolják ki a horizontot. A táj egyszerre monumentális és valahogyan mégis barátságos. Hiába jártam már rengeteg gyönyörű helyen, itt percekig csak álltam, és próbáltam befogadni a látványt. Aztán természetesen előkerült a drón is. Egy ilyen helyszínt egyszerűen vétek lenne kizárólag földről megmutatni, mert a Giau igazi léptékei csak madártávlatból érzékelhetők igazán. A motoroknak is fantasztikusan állt ez a háttér, így készítettünk néhány különösen szép felvételt a két Kawasakiról. A Ninja elegáns, sportos-túrás formája és a Z900 SE agresszív naked karaktere egyaránt jól mutatott a hatalmas sziklafalak előtt. Ekkor már kezdtem úgy érezni, hogy ezen a napon minden összeállt: a motorok, az utak, az időjárás és a helyszínek is.
A legjobb motorozás Cortináig
A Passo Giau tetejéről már Cortina d’Ampezzo felé indultunk, és ez a leereszkedés tökéletes megkoronázása lett az egész napnak. Az aszfalt minősége remek volt, a kanyarok ritmusa fantasztikus, a Ninja pedig ekkorra már teljesen a kezem alá dolgozott. Az előző napi bizonytalanabb ismerkedésnek nyoma sem maradt. Pontosan éreztem, mennyit dönthetek, hogyan reagál a futómű a gyors irányváltásokra, és mikor érdemes elkezdeni kigyorsítani. Egy ilyen motoron persze könnyű megfeledkezni a józan észről, mert annyira természetesen és könnyedén halad, hogy a sebességérzet sokszor elmarad a valós tempótól. Nekem viszont éppen az okozta a legnagyobb örömet, hogy egyre jobban értettem a motort, és már szinte gondolkodás nélkül tudtam összefűzni a kanyarokat. A Kawasaki 1100-as négyhengerese, a finoman dolgozó elektronikus futómű és a nagyon jól eltalált ergonómia együtt olyan élményt adott, amelyet sokáig emlegetni fogok.
Aztán felfedeztem, hogy a Ninja műszerfalán dőlésszög-kijelzés is található. Természetesen ezt azonnal megosztottam Somával, aki a Z900 SE-n szintén hozzáfért ehhez az információhoz. Utólag már belátom, hogy ez hiba volt. Rövid időn belül ugyanis kialakult közöttünk egy egészen gyermeteg versengés, amelyben minden újabb kanyar után igyekeztünk néhány fokkal felülmúlni egymást. Tudom, hogy mennyire komolytalan dolog a műszerfalon kijelzett dőlésszögeket összehasonlítani, de mi akkor ezt rendkívül fontos kérdésnek tekintettük. A nap végére balra 44, jobbra 46 fok lett a legnagyobb kijelzett érték. A történetben az a legviccesebb, hogy a győztes másnap, amikor motort cseréltünk, a másik Kawasakival is képes volt ugyanezt az eredményt produkálni. Szóval lehet, hogy a motorok között mégsem akkora a különbség, mint amekkorát az ember néha belelát a műszaki adatokba. Cortinába érve egyébként annyira jól kijátszottuk magunkat, hogy még a kedvenc panorámapontomnál is elfelejtettünk megállni.
Egy nap, amely után már nem akartam leszállni a Ninjáról
Cortina után már csak az Ausztriába vezető visszaút maradt, nagyjából 135 kilométerrel. Az időjárás fokozatosan elromlott, és bár útközben még akadtak szép kanyarok és látványos hegyek, igazából már egyikünk sem vágyott újabb nagy kalandra. Egy ilyen nap után az ember egyszerűen szeretne nyugodtan hazamotorozni, megvacsorázni, és végiggondolni, mi minden történt vele. A Ninja még a hosszabb, kevésbé izgalmas szakaszokon is kellemes társnak bizonyult, a nap végén pedig gyönyörű naplementében gurultunk vissza a szállásunkra. Az egész út során egyre erősebb lett bennem az érzés, hogy ez a Kawasaki valami egészen különlegeset tud. Sportmotoros élményt ad, miközben kényelmes, kifinomult és hosszú távon is használható túragép marad. A Dolomitok szerpentinjein olyan természetességgel lehetett vele motorozni, amilyet korábban kevés motornál tapasztaltam.
Az idilli naplementés hangulatot azonban egyetlen gondolat alaposan beárnyékolta. Másnap ugyanis motort kellett cserélnünk Somával. Ő kapta volna meg a Ninja 1100 SX SE-t, én pedig átültem volna a Z900 SE-re. A Zééé természetesen szintén nagyon érdekelt, hiszen egy komoly naked motorról beszélünk, amely a saját kategóriájában rendkívül izgalmas konstrukció. Csakhogy a Dolomitokban töltött nap után már valahogyan nem akaródzott megválni a Ninjától. Ritkán fordul elő velem, hogy egy tesztmotor ilyen rövid idő alatt ennyire közel kerüljön hozzám, most viszont pontosan ez történt. Az előző napi ismerkedésből valódi összhang lett, és mire visszaértünk Ausztriába, már szinte úgy éreztem, mintha a saját motoromon ülnék. A következő két napban még hátravolt a Grossglockner, újabb fantasztikus alpesi utak, és természetesen a Z900 SE kipróbálása is. De ezen az estén egy dologban teljesen biztos voltam: a Ninja 1100 SX SE-t egyáltalán nem akartam átadni Somának.
A túra videó második részét itt nézheted meg:

