Ugrás a tartalomra

1. rész: 100 000 kilométer Szardíniáig és tovább

A nagy szökés2025.09.08
Bukósisakos szelfi egy szardíniai hegyi úton, a százezredik motoros kilométer elérésének pillanatában
A pillanat, amikor meglett a százezredik motoros kilométerem

Vannak pillanatok, amelyekről már előre tudjuk, hogy emlékezetesek lesznek. Az ember várja őket, készül rájuk, elképzeli, milyen érzés lesz, amikor végre bekövetkeznek. Aztán amikor valóban elérkezik a pillanat, rendszerint egészen máshogy történik minden, mint ahogyan korábban elképzeltük. Én például egy apró, szardíniai hídon értem el életem százezredik motoros kilométerét, egy Moto Guzzi V100 Mandello S nyergében. Nem volt ott senki, aki megünnepelje velem, nem szólt fanfár, és pezsgőt sem bontottunk. Csak én voltam, a motor, a szardíniai hegyek és az út, amely valahol a távolban eltűnt a következő kanyar mögött. Mégis egészen különleges érzés volt. Az a százezer kilométer ugyanis nem egyszerűen egy számot jelentett, hanem az elmúlt évek utazásait, az összes megismert helyet, a rengeteg motort, a barátságokat, a kalandokat és persze a nehezebb pillanatokat is. És talán az volt benne a legjobb, hogy közben már az újabb százezer kilométerre készültem.

A nagy szökés terve

A 2025-ös nagy motoros túrámat egy kicsit másképpen terveztem meg, mint a korábbi utazásaimat. Nem szerettem volna minden napot előre beosztani, szigorú menetrendhez igazodni, és pontosan tudni, melyik este hol fogok aludni. Inkább el akartam indulni, aztán hagyni, hogy az utak, a helyszínek és a kedvem alakítsák az utazást. Így született meg „A Nagy Szökés”, egy körülbelül 6000 kilométeres motoros kaland ötlete, amely Szardínián kezdődik és ki tudja hol ér majd véget. Az első néhány napot Bistei „Fotelmotoros” Petivel és a barátaival terveztem tölteni, akikkel Szardínia legszebb szerpentinjeit akartam felfedezni. Utána azonban egyedül akartam tovább indulni. A túra további részét már csak nagy vonalakban terveztem meg. Korzika például kifejezetten vonzó célpontnak tűnt, de azt sem zártam ki, hogy a pillanatnyi kedvem egészen másfelé visz majd.

Zöld Moto Guzzi V100 Mandello S oldaldobozokkal, a nyergen bukósisakkal egy folyóparton
Hű társam, a Moto Guzzi V100 Mandello S

Ehhez az utazáshoz különleges motort kaptam: egy Moto Guzzi V100 Mandello S-t, amelyet a dunakeszi IMC Motor bocsátott rendelkezésemre. A saját BMW F900R-em helyett tehát ezúttal egy olasz sport-túramotorral vágtam neki a kontinensnek. A választás már önmagában izgalmas volt, hiszen a Mandello karaktere, keresztben beépített V2-es motorja és különleges műszaki megoldásai egészen más élményt ígértek, mint amit a korábbi túramotorjaimtól megszoktam. Ráadásul egy ilyen hosszú út sokkal többet elárul egy motorról, mint néhány óra vagy egy rövid tesztkör. Most bőven lesz lehetőségem megismerni, hogyan viselkedik autópályán, szerpentinen, rossz minőségű utakon, és talán még olyan helyeken is, ahová egy sport-túramotorral normális ember nem feltétlenül merészkedne.

A szardíniai partvidék és a türkiz tenger egy repülőgép ablakából
A szárd partok madártávlatból

A logisztikát ezúttal a Moto-Trans segítségével oldottam meg. A Guzzi és a teljes felszerelésem már szerdán elindult Szardíniára egy motorszállító trélerben, én pedig néhány nappal később repülővel követtem őket. A cagliari repülőtéren megismerkedtem a szállítóval utazó többi motor tulajdonosával is, akik valamiért meg voltak győződve arról, hogy én is az ő társaságukhoz tartozom. Azt hitték, talán valamelyik éppen távol lévő barátjuk ismerőse vagyok, aki egyszerűen csak csatlakozott hozzájuk. Hosszabb beszélgetés után végül sikerült tisztázni, hogy egy másik csapatban játszom, csak a motorszállítónk és a célállomásunk azonos. A félreértést az is fokozta, hogy mindannyian Cala Gononéba készültünk, ugyanabba a kis tengerparti városkába, ahol a mi csapatunk szállása is volt. Ezen jót derültünk.

Egy rosszul megjegyzett dátum ajándéka

A repülőtérről mindössze néhány percet kellett sétálnunk a találkozóhelyig, ahol már vártak bennünket a motorok. Gyorsan átöltöztem, felpakoltam a Guzzira, majd elindultam. Tulajdonképpen fogalmam sem volt, hogy hová. Úgy gondoltam, először is iszom egy rendes olasz kávét, aztán nyugodtan megtervezem az estét. Egy benzinkútnál megálltam, rendeltem egy eszpresszót, és elővettem a telefonomat, hogy megnézzem a másnapi szállás pontos címét. Ekkor derült ki, hogy valamit nagyon elnéztem. Én ugyanis teljesen biztos voltam benne, hogy a közös szardíniai motorozás vasárnap kezdődik, a foglalásból viszont kiderült, hogy csak hétfőn. Vagyis nem egy estét, hanem két éjszakát kellett valahogyan eltöltenem a szigeten, mielőtt találkozom a többiekkel.

Kanyargós tengerparti út Szardínia délkeleti részén egy öböl fölött, háttérben dombos földnyelv
A szárd partok immáron a motorról nézve

Más ember talán bosszankodott volna egy ilyen figyelmetlenség miatt, én viszont egészen hamar megláttam benne a lehetőséget. Kaptam ajándékba egy teljes napot Szardínián, amikor senkihez és semmihez nem kell alkalmazkodnom. Miért is volna ez probléma? Gyorsan átnéztem a térképet, és kitaláltam, hogy az első estét a sziget délkeleti csücskében töltöm, másnap pedig alaposan felfedezem a környék hegyeit és szerpentinjeit. Csak hétfőn indulok el észak felé, Cala Gononéba. Ennek megfelelően foglaltam egy szállást Villasimiusban, egy kedves tengerparti településen, majd elindultam a sziget déli partvidéke felé. Az első nap végül meglehetősen zaklatottan telt, mert a motor mellett szinte a teljes filmes felszerelésem is új volt. Új sisak, új kamerák, új hangrögzítők, új rögzítési megoldások, mindent össze kellett hangolni, és természetesen nem működött minden elsőre tökéletesen. Hajnal kettőre sikerült befejeznem az előkészületeket, így az esti programból már csak egy gyors pizzavacsora és néhány óra alvás maradt. Elhatároztam, hogy a következő napokban a jól bevált próbálkozásos módszert alkalmazom: nappal felveszem az anyagot, este ellenőrzöm, másnap pedig kijavítom, ami nem működött megfelelően.

Villasimius és a sziget délkeleti csücske

Türkiz és mélykék tenger kis szigetekkel Villasimius partjainál, előtérben mediterrán bozót
Ilyen színek igazából nincsenek is

Másnap reggel egészen csodálatos tengerparti látvány fogadott. A szállásom tulajdonosa egy kedves, motorozó fiatalember volt, aki már előző este hosszasan magyarázta, merre érdemes elindulnom. Láthatóan nagyon szerette a környéket, és igyekezett minél több érdekes útvonalat ajánlani. Végül az ő javaslatait és a saját térképes terveimet összegyúrva alakítottam ki az aznapi útvonalat. Először a sziget délkeleti partvidékét szerettem volna bejárni, majd észak felé fordulva a Monti del Sarrabus hegyei között folytatni az utamat. Innen az SS125-ös úton átvágok a Settefratelli erdős hegyvidékén, aztán nyugat felé indulok, Cagliari környékére. A térképen egészen fantasztikus kanyarkombinációk rajzolódtak ki, és már az első kilométerek után éreztem, hogy nagyon jól választottam.

A délkeleti partvidék azonnal megmutatta Szardínia egyik legvonzóbb arcát. Az út hol közvetlenül a tenger mellett kanyargott, hol kisebb dombokra kapaszkodott fel, ahonnan újabb és újabb öblökre nyílt kilátás. Érintettem a különös nevű Capo Carbonarát, vagyis a Carbonara-fokot, majd Villasimius környékének gyönyörű partvidékén motorozva lassan északnak fordultam. A tenger színe, a sziklás öblök és a száraz, mediterrán növényzettel borított dombok együtt olyan hangulatot teremtettek, amelyet nehéz nem szeretni. A forgalom sem volt különösebben zavaró, így bőven akadt időm nézelődni és ismerkedni a Moto Guzzival. A motor egyre természetesebben mozgott alattam, de az igazán érdekes rész csak ezután következett. San Priamónál nyugat felé fordultam az SS125-ös útra, amely a sziget délkeleti hegyein keresztül vezet vissza Cagliari irányába. Már a térképen látszott, hogy itt komoly szerpentinezés vár rám.

SS125 – az első igazi szardíniai motoros élmény

A Picocca folyó kanyargó medre zöld bozótos völgyben, háttérben a Sarrabus hegyei
A Picocca folyó a régi öreg kőhídról nézve

A hegyekbe vezető út egyik első emlékezetes pontja a Picocca folyó és a mellette álló régi kőhíd volt. A háttérben még látszott a tenger, előttem pedig már a Settefratelli erdő és a Sarrabus hegyei emelkedtek. A táj fokozatosan változott meg körülöttem. A tengerparti nyitott panorámát sziklás völgyek, kanyonok és erdős hegyoldalak váltották fel, az út pedig egyre szűkebb és kanyargósabb lett. Az aszfalt minősége nem volt mindenhol tökéletes, sok helyen repedések és kisebb hibák tarkították, de a vonalvezetés egészen fantasztikusnak bizonyult. Egyik visszafordító követte a másikat, a sziklafalak között pedig olyan különleges ívek rajzolódtak ki, hogy szinte azonnal megfeledkeztem az aznapra tervezett kilométerekről.

Már a délelőtt közepén kezdtem sejteni, hogy a betervezett 350 kilométerből valószínűleg nem lesz semmi. Egy ilyen vidéken ugyanis nem lehet egyszerűen csak keresztülhajtani. Folyamatosan meg kell állni fényképezni, nézelődni, újabb érdekes mellékutakat felfedezni, és persze a motorozást is szeretném élvezni. Az SS125-ös pedig erre különösen alkalmas. A kanyarok ritmusa szinte tökéletes, a táj minden fordulóban újabb arcát mutatja, és a Moto Guzzi egyre jobban bizonyította, hogy nemcsak kényelmes túramotor, hanem komoly sportos hajlamokkal is rendelkezik. A Pirelli Angel GT abroncsok tapadása különösen kellemes meglepetést okozott. Bár az út felülete több helyen repedezett és szemcsés volt, a Guzzi magabiztosan követte az íveket, és az egyre bátrabb döntéseknél is stabilnak éreztem. Már ekkor megfogalmazódott bennem, hogy a V100 Mandello sokkal sportosabb motorkerékpár, mint amit a megjelenése vagy a túrás felszereltsége alapján elsőre gondolnánk.

A Syv Søstre (Hét nővér) hegycsúcsai Norvégiában, egy komp korlátja mögül fotózva
A hét nővér, azaz Syv Søstre Norvégiában

A Settefratelli neve egyébként olaszul hét fivért jelent, és a környék hét jellegzetes hegycsúcsára utal. Ez különösen mulatságos volt számomra, mert a korábbi norvégiai túrámon már találkoztam egy hasonló nevű hegycsoporttal, a Syv Søstre, vagyis a Hét nővér szikláival. Ki tudja, talán ezek a szardíniai fivérek a norvég nővérek távoli déli rokonai. A táj mindenesetre rendkívül látványos volt, a kanyonok és a sziklás hegyoldalak között kanyargó SS125 pedig egyre jobban belopta magát a szívembe. Nem véletlen, hogy Szardíniát sokan az európai motorozás egyik legjobb helyszínének tartják. Itt már az első igazi túranapomon olyan utakat találtam, amelyekért máshol több száz kilométert is hajlandó volnék utazni.

Százezer kilométer – egy különleges pillanat

A hegyek között motorozva egyszer csak elérkezett az a pillanat, amelyre már régóta vártam. Egy apró hídon áthaladva a saját nyilvántartásom szerint pontosan elértem életem százezredik motoros kilométerét. Nem álltam meg azonnal, hanem még körülbelül húsz kilométert mentem, amíg találtam egy nyugodt helyet, ahol egy kicsit végiggondolhattam ezt az egészet. Végül egy elhagyatott, részben már összedőlt épület mellett húzódtam félre. A helyszín tökéletesen illett hozzám. Mindig is szerettem a régi romokat, az elhagyatott épületeket, várakat és városokat. Egy ilyen hely mellett ünnepelni a százezredik motoros kilométeremet egészen természetesnek tűnt.

Az épületről később kiderült, hogy nem régi szálloda volt, ahogyan elsőre gondoltam, hanem egy úgynevezett casa cantoniera, vagyis útkarbantartók számára épített szolgálati ház. Ilyen épületekből egykor sok állt az olasz országutak mentén. Az útfenntartó személyzet szállásaként és munkabázisaként szolgáltak, de a közlekedési infrastruktúra fejlődésével sok közülük elveszítette eredeti funkcióját, és mára elhagyatottá vált. Nekem mindenesetre tökéletes háttér volt egy kis számvetéshez.

A százezer kilométert azért tudtam viszonylag pontosan meghatározni, mert a korábbi motorjaim adásvételi szerződéseiből ismertem a vásárláskori és eladáskori kilométeróra-állásokat. Később pedig elkezdtem rendszeresen naplózni az útjaimat. Persze a teljes futásteljesítményben vannak becsült és nyilvántartásból összesített adatok is, de a számításaim alapján elég pontosan tudtam követni, mennyit motoroztam az évek során. Most pedig elérkezett az ideje, hogy felidézzem, milyen motorokkal és milyen utakon gyűlt össze ez a tekintélyes távolság.

A robogótól a Moto Guzziig – százezer kilométer története

Lost Biker Péter és társa indulás előtt egy narancssárga Aprilia SR50 Motard robogón és egy Generic 50 köbcentis motoron
Indulásra készen az első motoros túrámra

A történet 2013-ban kezdődött egy Aprilia SR50 motard robogóval, amellyel négy év alatt körülbelül 5800 kilométert motoroztam. Akkor még nem volt nagymotoros jogosítványom, de a két keréken közlekedés szabadságát már nagyon megszerettem. 2017-ben aztán megszereztem a korlátlan A kategóriás jogosítványt, és egy Yamaha Majesty 400-as robogóval folytattam. Ezzel körülbelül 7100 kilométert gyűjtöttem össze, majd 2018-ban megvettem az első igazi nagy túramotoromat, a Honda NC750S-t. A Honda három éven keresztül szolgált, és összesen 31 500 kilométert tettem meg vele. Ez már komoly mennyiség volt, és ezalatt kezdett igazán kialakulni bennem az a motoros túrázó, aki később egyre hosszabb és távolabbi utazásokra vállalkozott.

Ezüstszürke Yamaha Majesty 400 robogó, rajta láthatósági mellényes motoros, háttérben hegyek
A Yamaha Majesty 400 a méretét tekintve már „nagy” motor volt

2020-ban megérkezett a BMW F900R, amely azóta is az egyik legfontosabb motorom. A százezredik kilométer elérésekor már körülbelül 38 200 kilométert tettem meg vele. Közben a terepmotorozás is egyre nagyobb szerepet kapott az életemben. 2021-ben vásároltam egy Honda CRF300L-t, amellyel körülbelül 1600 kilométert motoroztam, majd ezt később egy KTM 690 Enduro R-re cseréltem. A KTM-ben akkor nagyjából 8100 saját kilométerem volt. Ezek mellett természetesen rengeteg tesztmotor és kölcsönkapott gép is megfordult alattam. Voltak olyanok, amelyekkel több mint ezer kilométert mentem, például a Honda CB1000 Hornet vagy a Yamaha Tracer 9 GT+, másokkal csak rövidebb teszteken, bemutatókon vagy baráti motorozásokon találkoztam.

Fekete-piros Honda NC750S dobozzal egy hegyi parkolóban, háttérben havas csúcsok
A Honda NC lett az első igazán motor formájú motorom

Az évek során megfordultam például Honda Africa Twin DCT, Yamaha XT600, KTM 790 Duke, Aprilia Tuareg 660, Kawasaki Ninja 500, Versys 1000 és Versys 1100 SE, Triumph Street Triple RS, Kawasaki Z900RS és sok más motor nyergében. Barátaim motorjait is kipróbálhattam, köztük egy Honda CB600 Hornetet és egy BMW R1100R-t. Ezek a rövidebb találkozások külön-külön talán nem tűnnek jelentősnek, de amikor az ember összeadja őket, meglepően sok kilométer és rengeteg élmény rajzolódik ki belőlük. A számításaim szerint a korábbi motorokkal és tesztekkel nagyjából 99 ezer kilométert tettem meg, a hiányzó utolsó ezret pedig éppen a Moto Guzzi V100 Mandello S nyergében gyűjtöttem össze. Így ért véget az első százezer kilométerem története egy olyan motorral és egy olyan helyszínen, amelyet aligha tudtam volna szebben megtervezni.

Csomagokkal megpakolt fekete BMW F900R egy hegytetőn, háttérben völgy és távoli hegyek
A BMW F900R lett az első, minden szempontból „igazi” motorom

A százezer kilométer ráadásul nemcsak a motorokról szól. A túráim során huszonöt országba jutottam el két keréken. Motoroztam Norvégiában, Finnországban, Svédországban, Dániában, Észtországban, Lettországban, Litvániában, Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában, Németországban, Ausztriában, Svájcban, Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban. Jártam Marokkóban, Romániában, Szerbiában, Horvátországban, Szlovéniában, Albániában, Montenegróban és Görögországban, és természetesen Magyarországon is rengeteget gurultam. Mindegyik ország más élményt adott, és mindegyikből maradt valami, ami miatt érdemes volt elindulni. A skandináv tájak végtelen nyugalma, az Alpok elképesztő szerpentinjei, a Balkán kiszámíthatatlan kalandjai vagy Marokkó egészen különleges világa mind részei lettek ennek a százezer kilométernek.

Narancssárga KTM 690 Enduro R csomagokkal egy sivatagos szurdok peremén
A KTM 690 Enduro R pedig az első igazán „éles kés” lett a fiókban

Nem szerettem volna túl sokáig időzni a múltban, de ezt a mérföldkövet fontosnak éreztem megünnepelni. Amikor annak idején elkezdtem motorozni, biztosan nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyi országba eljutok, ilyen sokféle motort kipróbálhatok, és a motorozás ennyire meghatározó része lesz az életemnek. Most viszont, egy szardíniai romos épület mellett állva, már inkább a következő százezer kilométer foglalkoztatott. Azt kívántam magamnak, hogy az is ugyanilyen felszabadult, kalandokkal teli és lehetőleg aggodalmak nélküli motorozás legyen, bárhol is járjak majd a világban. Aztán felvettem a sisakomat, beindítottam a Guzzit, és visszatértem az SS125-ös út fantasztikus kanyarjai közé.

A Moto Guzzi kezdte megmutatni az igazi arcát

A zöld Moto Guzzi V100 Mandello S eleje közelről, a nyergen fehér bukósisak
A Guzzi különleges karakter a motorok között

A Sarrabus hegyei között továbbhaladva a Moto Guzzi V100 Mandello S egyre érdekesebb arcát mutatta. A keresztben beépített V2-es motor karakteres, közvetlen és kifejezetten élvezetes erőforrás, a futómű pedig olyan stabilitást és pontosságot kínált, amely sokkal sportosabb motorokra emlékeztetett. A Pirelli Angel GT abroncsok tapadása továbbra is nagyon meggyőző volt, még azokon a repedezett, durvább felületű szakaszokon is, amelyek első pillantásra nem feltétlenül ébresztettek bizalmat. A kanyarokban egyre jobban mertem dönteni a motort, és fokozatosan ráéreztem, hogyan szereti az íveket. A Mandello nem egyszerűen kényelmes túragépnek bizonyult, hanem olyan motornak, amellyel kifejezetten szórakoztató lehet sportosan szerpentinezni. Ekkor még csak az ismerkedés elején jártam, de már biztos voltam benne, hogy a következő napokban sok érdekességet fogok felfedezni benne.

Aztán egy másik motoros keltette fel a figyelmemet. Egy furcsán megpakolt géppel haladt előttem, és első pillantásra sem értettem, hogyan képes így közlekedni. A csomagjai mindenfelé lógtak, a táskák egy része egészen szokatlan helyre, szinte a motorblokk mellé került, a térde előtt. Az egész szerkezet csálén állt, hátul egy félrecsúszott hátizsákot viselt, elöl pedig három polifoam matracot sikerült valahogyan rögzítenie. Még azon is elgondolkodtam, vajon a fényszóró egyáltalán kilátszik-e a felszerelés mögül. Az ember szemmel láthatóan nem rendelkezett különösebben kifinomult csomagrendszerrel, de ez egyáltalán nem zavarta abban, hogy nekiinduljon a világnak. Szerettem volna megállítani és beszélgetni vele, mert biztos voltam benne, hogy érdekes történetei vannak. Sajnos erre nem került sor, így csak magamban csodáltam a szerkezetet. Később a felvételeket visszanézve hosszú percekig tanulmányoztam a motort, és próbáltam megérteni, hogyan működhet ez az egész. A motoros világ egyik nagy szépsége, hogy ugyanazt a szabadságot egészen különböző módokon lehet megélni. Nekem rendezett, praktikus táskarendszerre van szükségem, ő pedig láthatóan mindent megoldott azzal, ami éppen kéznél volt.

Tengeri herkentyűk egy körforgalom közepén

Kis kék halas büfé egy Cagliari környéki körforgalom közepén, előtte kerékpár
Halas a körforgalomban

A hegyekből lassan leereszkedtem Cagliari környékére, és kezdtem megéhezni. Délután kettő körül járhatott az idő, amikor elhatároztam, hogy keresek valamilyen helyet, ahol ebédelhetek. Olaszországban ez az időpont nem mindig ideális, mert sok étterem ilyenkor már bezárja a konyháját, de végül sikerült találnom egy egészen különleges helyet. Tulajdonképpen egy körforgalomban álló, szerény külsejű étkezde volt, ahol különféle halakat, polipokat és más tengeri herkentyűket kínáltak. Pontosan nem is tudtam, hol vagyok, és azt sem, hogy az ételek felét hogyan kellene megnevezni olaszul, de a hangulat annyira autentikusnak tűnt, hogy azonnal megtetszett.

Tálca sült tintahal és tengeri herkentyűk szósszal a motor nyergén, mellette kólásdoboz
Ez a herkentyű tál két napra elég volt

Végül húsz euróért kaptam egy hatalmas adag tengeri herkentyűt és két üdítőt. Az étel kifejezetten finom volt, a mennyisége viszont olyan nagy, hogy egyszerűen nem tudtam megenni az egészet. Az egyetlen árnyékos helyen egy idős férfi ült, aki éppen cigarettát sodort, ezért inkább máshol telepedtem le. Egy darabig próbálkoztam a hatalmas adaggal, aztán beláttam, hogy ebből vacsora is lesz. Már csak azt kellett megoldanom, hogyan csomagoljam el a maradékot. Alufóliát szerettem volna kérni, de fogalmam sem volt, hogyan mondják olaszul, így végül papírcsomagolással sikerült megoldani a problémát. A maradék kaját gondosan elhelyeztem a csomagomban, és abban reménykedtem, hogy valahogyan túléli a délutáni motorozást. Nyári melegben ez persze nem a legjobb ötlet, de akkor annyira ízlett az ebéd, hogy mindenképpen szerettem volna később is enni belőle.

Egy bányamúzeum és egy régi családi emlék

Ebéd után ismét a hegyek felé vettem az irányt, ezúttal északabbra és kelet felé. A térképen találtam egy érdekes látnivalót, a Villasalto közelében található Su Suergiu bányászati múzeumot, amelynek területén régi ipari létesítmények és egykori kohók maradványai is megtekinthetők. A helyszín már önmagában felkeltette az érdeklődésemet, ráadásul a hozzá vezető út is kifejezetten motorosnak ígérkezett, így nem kellett sokáig gondolkodnom. A bányászat számomra nem pusztán ipartörténeti érdekesség, hanem személyes családi emlék is. A nagyapám bauxitbányász volt, és egy MZ Trophy nyergében járta az utakat. Gyerekkorom óta szeretettel gondolok rá, és sok mindent köszönhetek neki. Ahogy a Guzzi nyergében a régi bánya felé motoroztam, óhatatlanul eszembe jutott az öreg. Valahogyan szép összefüggést láttam abban, hogy a bányászat és a motorozás szeretete is jelen van a családi történetemben.

A Su Suergiu múzeumba mindössze öt euró volt a belépő, és ezért egészen különleges élményben lehetett részem. A tárlatvezetést az egykori tulajdonos dédunokája tartotta, aki láthatóan rendkívül büszke volt a család történetére és a megőrzött emlékekre. Egyetlen apró kommunikációs problémánk akadt: ő egy szót sem beszélt angolul, az én olasz bányászati szakszókincsem pedig meglehetősen hézagos. Ennek ellenére valahogyan mégis remekül megértettük egymást. A hölgy lelkesen mutogatta a régi dokumentumokat, eszközöket és relikviákat, én pedig igyekeztem minden gesztusból és arckifejezésből megfejteni, mit szeretne elmesélni. Azt hiszem, a közös érdeklődés és a családi kötődés néha a nyelvi akadályokon is átsegíti az embert. Bár a tárlatvezetés szavainak jelentős részét nem értettem, a hely története és a lelkesedés nagyon is átjött.

A múzeum épületének megtekintése után úgy döntöttem, hogy a régi kohók maradványait is felkeresem. Ezekhez azonban már nem vezetett rendes aszfaltút, csak egy földutas, köves szakaszon lehetett megközelíteni őket. Én pedig egy Moto Guzzi V100 Mandello S nyergében ültem, amelyet nyilvánvalóan nem ilyen körülményekre terveztek. De hát a kíváncsiság nagy úr, és végső soron minden motor lehet enduró, legalábbis addig, amíg nem kell túlságosan komoly akadályokat leküzdeni vele. Óvatosan elindultam a földúton, próbáltam megtalálni a legjobb tapadást kínáló nyomvonalat, közben pedig egyre inkább azon gondolkodtam, vajon mennyire jó ötlet egy ilyen értékes tesztmotort ezen a terepen használni.

A helyzetet tovább bonyolította, hogy a környéken szabadon legelésző szarvasmarhákkal is találkoztam. Szardínián és Korzikán ez nem különösebben ritka, ezért mindig azt szoktam mondani: ha tehénlepényt látsz az úton, akkor maga a gyártósor sem lehet messze. Most azonban nemcsak az árulkodó nyomokkal, hanem a tehenekkel is találkoztam. Némelyikük meglehetősen bizonytalanul méregetett, és fogalmam sem volt, vajon félre akarnak állni, kíváncsian közelebb jönnek, vagy éppen megijednek a Guzzi jellegzetes, dörmögő hangjától. Így egyszerre kellett figyelnem a köves talajra, a motor egyensúlyára és az állatok kiszámíthatatlan mozgására. Végül sikerült eljutnom a régi ipari létesítményekig, megcsodáltam a maradványokat, majd ugyanazon az úton visszaindultam. Nem mondom, hogy nem izgultam, de szerencsére a Guzzi és én is épségben kijutottunk az aszfaltra.

A lokátorállomás, amelyet rossz hegyen kerestem

A nap végére még maradt egy különleges célpontom. A villasimiusi szállásom motoros tulajdonosa reggel ajánlott egy régi katonai lokátorállomást, ahonnan állítólag egészen fantasztikus kilátás nyílik a környékre. Az ilyen elhagyatott, különleges helyek engem mindig érdekelnek, így természetesen szerettem volna felkeresni. Egyetlen probléma volt: pontos koordinátát nem kaptam, csak nagyjából tudtam, merre keressem. A térképen kiválasztottam egy ígéretes hegytetőt, és elindultam felé. Egy ideig egészen biztos voltam benne, hogy jó helyen járok, aztán lassan világossá vált, hogy valami nem stimmel. A keresett állomásnak nyoma sem volt.

Végül egy magasabb pontról körbenézve észrevettem a távolban, egy másik hegy tetején egy apró fehér építményt. Nagyon úgy nézett ki, hogy valójában azt kerestem. A legszebb az egészben az volt, hogy valószínűleg körülbelül egy órával korábban már elmotoroztam mellette, csak éppen nem vettem észre. Ekkorra azonban már késő délután volt, én pedig a reggeli indulás óta rengeteget motoroztam. Úgy döntöttem, hogy aznap már nem fordulok vissza. A lokátorállomás megvár, holnap is lesz nap, és Szardínián amúgy is olyan sok érdekes út van, hogy aligha fogok unatkozni.

Monastir – az első igazi túranap vége

Rózsaszín falú szállás gondozott füves belső udvarral és kőlapos ösvénnyel Monastirban
A takaros szállásom Monastirban

A közeli Monastir városkában foglaltam szállást, és lassan elindultam az aznapi utolsó kilométerekre. A tervem egyszerű volt: megérkezem, leparkolom a motort, keresek egy boltot, veszek néhány sört, és ha a délutánról megmaradt tengeri herkentyűk még fogyaszthatók, akkor azokból vacsorázom. A nap végére már nem vágytam újabb nagy kalandra, hiszen így is rengeteg élmény ért. Reggel még Villasimius tengerpartján ébredtem, aztán körbemotoroztam a sziget délkeleti csücskét, felfedeztem az SS125-ös út fantasztikus szerpentinjeit, elértem a százezredik motoros kilométeremet, jártam egy különleges bányamúzeumban, és még egy kis terepezés is belefért egy olyan motorral, amelynek semmi keresnivalója nem lett volna a köves földúton.

Zöld Moto Guzzi V100 Mandello S és egy kék Aprilia Tuareg parkol a monastiri szállás rózsaszín fala előtt
Más motorost is idevetett a sors. Egy olasz Tuareg

És mindez tulajdonképpen azért történhetett meg, mert elnéztem egy dátumot. Egy nappal korábban érkeztem Szardíniára, mint ahogyan a közös túra kezdete alapján szükséges lett volna, és ezt a váratlan ajándékot sikerült a lehető legjobban kihasználnom. A Moto Guzzi V100 Mandello S már az első igazi túranapon nagyon jó benyomást tett rám. Kényelmesnek, erősnek és meglepően sportosnak találtam, a szardíniai utak pedig szinte tökéletes környezetet biztosítottak az ismerkedéshez. A következő napokban még sok száz kilométer vár majd rám a szigeten, aztán pedig ki tudja, merre visz az út.

Térkép az első szardíniai túranap útvonaláról Villasimiustól a Sarrabus hegyein át MonastirigA Nagy Szökés tehát elkezdődött, és már az első nap bebizonyította, hogy néha éppen a váratlan fordulatokból születnek a legjobb történetek. Én pedig pontosan ezért szeretek motorral utazni. Nemcsak azért, hogy eljussak valahová, hanem azért is, hogy útközben olyan dolgok történjenek velem, amelyeket otthon ülve soha nem élhetnék át. A százezredik kilométerem után pedig egyetlen dolgot kívántam magamnak: legyen még legalább ennyi előttem, ugyanennyi szabadsággal, kíváncsisággal és motorozási kedvvel.

A túravideó első részét itt nézheted meg:

Vissza a sorozathoz