Van Szardínián egy út, amelynek a híre messze túljutott a sziget határain. Az SS125-ös az európai motoros túrázók egyik kedvence, és nem véletlenül. Hosszú, lendületes kanyarok, sziklafalak közé szorított szerpentinek, elképesztő panorámák és olyan aszfalt várják az embert, amelyen egy jó motorral egyszerűen öröm haladni. Nekem is ez volt az egyik fő okom arra, hogy Szardíniára jöjjek. De mielőtt elértem a legendás útszakaszt, még rengeteg minden történt. Találtam egy hatalmas rádiótávcsövet, felfedeztem egy gyönyörű víztározót, többször sikerült eltévednem a hegyek között, és bejártam egy elhagyatott várost, amelynek házai több mint hetven éve várják, hogy visszatérjen beléjük az élet. Ráadásul a Moto Guzzi V100 Mandello S is kezdte megmutatni, milyen motor valójában. De ne szaladjunk ennyire előre, mert a nap még egy meredek monastiri utcácskában kezdődött, ahol már a reggeli indulás is felért egy kisebb kalanddal.
Monastir, egy olasz reggeli és Danny DeVito

Az előző nap végén Monastirban szálltam meg, egy Cagliari közelében fekvő kisvárosban. A szállást egészen véletlenül találtam, amikor este hét körül rájöttem, hogy a kinézett lokátorállomást már biztosan nem fogom aznap megtalálni, viszont lassan ideje lenne eldönteni, hol alszom. Elővettem a Bookingot, rákerestem a közeli szállásokra, és az első találatok között felbukkant egy 9,1-es értékelésű, akciósan 45 euróért kínált szoba. A hely mindössze néhány kilométerre volt tőlem, úgyhogy lefoglaltam, és elindultam megkeresni. A kisvárosba érve egy nyitott kapun keresztül jutottam be a szállás udvarára, ahol éppen egy Aprilia Tuareggel érkező motoros házaspár parkolt le. Aztán megjelent a házigazda, aki annyira hasonlított Danny DeVitóra, hogy egy pillanatra azt hittem, egyenesen az Óvakodj a törpétől! című filmből lépett elő. Nagy lendülettel beszélni kezdett olaszul, telefonált néhányat, majd végül a kezembe nyomott egy kulcsot. Ezzel nagyjából el is intéztük a bejelentkezést.

A szállás egyébként remek választásnak bizonyult. Hangulatos belső udvara volt, csodálatosan gondozott, puha fűvel, amelyen este még mezítláb is sétálgattam egy kicsit. A házigazdák nagyon kedvesek voltak, csak éppen semmilyen más nyelven nem beszéltek, kizárólag olaszul. Ez azonban a legkevésbé sem zavarta őket abban, hogy mindent részletesen elmagyarázzanak. Én pedig rajzoltam, mutogattam, próbáltam összekaparni néhány olasz szót, és végül valahogy mindig megértettük egymást. Az ilyen kis családi szállásokat éppen ezért szeretem. Sokkal személyesebb élményt adnak, mint egy neves szállodalánc, és gyakran még különleges történetekkel is gazdagabb lesz az utazó.
A reggeli viszont ismét megerősítette bennem, hogy az olaszok és én ezen a területen nem egyformán gondolkodunk. Az olasz reggeli ugyanis sok helyen gyakorlatilag édességekből áll. Nutellás croissant, lekváros péksütemények, cukorral vastagon megszórt finomságok, és mindez reggel, éhgyomorra. Én viszont nem igazán tudok ilyen mennyiségű édességet megenni a nap elején. Úgy döntöttem, hogy a továbbiakban alaposabban megnézem, mit takar a szállásleírásban a reggeli, mert lehet, hogy nekem jobban megfelel egy rendes kávé és valami egyszerűbb harapnivaló.
A Calimoto és az eltűnő lokátorállomás

A túra második teljes motorozós napján az első célom az volt, hogy végre megtaláljam azt a bizonyos lokátorállomást, amelyet előző nap már hiába kerestem. A villasimiusi szállásom tulajdonosa mutatott róla egy fényképet, amelyen a saját motorjával állt egy hatalmas antennarendszer előtt. Azt mondta, mindenképpen keressem fel, mert az odavezető út is szép, és a helyszín is különleges. Én pedig természetesen felvettem a programba. Csakhogy a pontos koordináták körül már kezdetben is volt némi bizonytalanság, a Calimoto navigációs alkalmazás pedig a maga sajátos módján tovább bonyolította a helyzetet.
A Calimotóval meglehetősen hosszú és ellentmondásos a kapcsolatom. Évek óta használom, és bár rengeteg olyan tulajdonsága van, amelyektől időnként a falnak tudnék menni, valahogyan mégis nagyon megszerettem. A program egyik legfontosabb erőssége, hogy két pont között képes kifejezetten kanyargós, motorozásra élvezetes útvonalakat keresni. Én ezt rendszeresen kihasználom: először hagyom, hogy megtervezze az útvonalat, majd ha tetszik az eredmény, külön köztes pontokkal rögzítem az általam kiválasztott szakaszokat. Ezután a pontok közötti útvonaltervezést a legrövidebb útra állítom, hogy lehetőleg ne kezdjen újabb és újabb értelmetlen kerülőket keresni. Erre azért van szükség, mert a kanyargós algoritmus néha egészen abszurd módon működik: képes levezetni egy mellékutcába, majd néhány száz méter múlva visszahozni ugyanarra a főútra, pusztán azért, hogy közben összeszedjen két extra kanyart.
Az előző napon azonban elmulasztottam az útvonal megfelelő ellenőrzését. Ráadásul a szállásadóm sem pontosan emlékezett arra, hol található a kedvenc antennája, ezért először egy Santa Barbara nevű helyhez navigált, ahonnan ugyan remek kilátás nyílt, de a keresett objektum csak a szemközti hegyen látszott. Miután rájöttem a tévedésre, magam kerestem meg a térképen az antennát, és úgy tűnt, hogy az útvonalam éppen mellette vezet el. Visszaültem a motorra, és nyugodtan folytattam az utamat. Csak húsz-harminc kilométerrel később kezdett gyanússá válni, hogy a lokátorállomásnak már régen ott kellett volna lennie. Ehelyett Cagliari külvárosának ipari területén motoroztam, az antennának pedig nyoma sem volt. A Calimoto ugyanis valamikor menet közben, különösebb figyelmeztetés nélkül újratervezte az útvonalat, és egyszerűen kihagyta a célpontomat. Köszönöm szépen, igazán figyelmes.
Most tehát ismét nekiindultam megkeresni a rejtélyes objektumot, és ezúttal sikerrel jártam. Illetve majdnem. Amikor megláttam a hatalmas, fehér antennát, rögtön tudtam, hogy valami különleges helyre érkeztem, de abban már nem voltam biztos, hogy ugyanazt találom-e, amit a szállásadóm mutatott. Kiderült ugyanis, hogy a környéken több hasonló létesítmény is található. Az általam felfedezett építmény pedig nem is hagyományos lokátorállomás volt, hanem egy egészen komoly tudományos berendezés.
A Sardinia Radio Telescope, egy hatalmas fül az univerzum felé

San Basilio közelében található a Sardinia Radio Telescope, röviden SRT, amely Európa egyik legjelentősebb rádiócsillagászati berendezése. A hatalmas, teljesen mozgatható parabolatükör átmérője 64 méter, és a szerkezet a világ legnagyobb ilyen típusú rádiótávcsövei közé tartozik. A felületét több mint ezer különálló, mozgatható panel alkotja, amelyek segítségével rendkívül pontosan lehet beállítani a tükör alakját. A berendezéssel távoli galaxisokat, pulzárokat és más csillagászati objektumokat vizsgálnak, de a mélyűri rádiókommunikációban is fontos szerepe van. Mindezt egy viszonylag eldugott szardíniai völgyben, ahol az ember elsőre inkább egy mezőgazdasági létesítményre vagy egy kisebb ipartelepre számítana.
A rádiótávcső látványa egészen lenyűgöző volt. A hatalmas parabola a környező dombok fölé magasodott, és már messziről uralta az egész tájat. Közelről különösen érdekes volt látni a tartószerkezetek méretét és azt, milyen elképesztő mérnöki teljesítményt képvisel egy ilyen berendezés. A helyszínen találkoztam egy svájci motorossal is, aki egy Ducati Multistradával érkezett. Beszélgetni kezdtünk, és elmondta, hogy nagyon tetszik neki a Moto Guzzim. Hatvanhét éves volt, és azon gondolkodott, hogy lecseréli a Ducatiját egy V100 Mandellóra, mert a Multistradát már túlságosan erősnek érezte. Érdekes volt hallani, hogy ugyanaz a motor, amelyben én egyre inkább a sportos karaktert fedeztem fel, valaki más számára éppen a kényelmesebb, nyugodtabb motorozás lehetőségét jelentette.
A rádiótávcsőtől továbbindulva ismét a szardíniai hegyek közé vetettem magam. Az SS387-es úton Silius felé tartottam, majd kisebb, helyenként egészen eldugott mellékutakon folytattam az utamat. Az egyik szakaszt már annyira benőtte a növényzet, hogy az aszfalt repedéseiből középen is kisebb fűcsomók kandikáltak elő. Az út minősége nem érte el az előző nap megszokott szintet, de még így is egészen jól lehetett rajta motorozni. Ráadásul több motoros jött szembe, ami arra utalt, hogy talán mégsem választottam teljesen rossz irányt. Az aszfalt továbbra is jól tapadt, a kanyarok kellemesek voltak, és a környéknek volt valami különleges, nyugodt hangulata. Ahogy egyre beljebb jutottam a sziget belsejébe, fokozatosan eltűnt a tengerparti turizmus világa, és helyét átvették a csendes falvak, az erdős hegyoldalak és a szinte teljesen forgalommentes utak.
Százezer kilométer után ideje lassítani

Silius közelében, az SP25-ös úton felkapaszkodtam egy hegytetőre, ahonnan egészen fantasztikus panoráma nyílt a környező tájra. Megálltam egy kicsit, leállítottam a motort, és egyszerűen csak hallgattam a csendet. Az előző napon elértem életem százezredik motoros kilométerét, és ez valahogyan új gondolatokat indított el bennem. Rájöttem, hogy az utóbbi években túlságosan sokszor a kilométereket hajszoltam. Reggel elindultam, beterveztem három-négy-ötszáz kilométert, aztán egész nap azon dolgoztam, hogy teljesítsem a saját magam által előírt távot. Közben viszont sokszor éppen azokat a helyeket hagytam ki, amelyek miatt egyáltalán érdemes motorral utazni.
Elhatároztam, hogy ezen a túrán változtatok ezen. A százezer kilométer már megvan, a kétszázezredik pedig még olyan messze van, hogy egyelőre igazán nem kell sietnem felé. Ha meglátok egy érdekes mellékutat, le fogok kanyarodni. Ha találok egy szép kilátópontot, megállok. Ha egy romos épület, egy különös falu vagy egy érdekes történelmi helyszín felkelti a kíváncsiságomat, akkor rászánom az időt. Nem akarok minden nap a lehető legtöbbet motorozni, inkább a lehető legtöbb élményt szeretném begyűjteni. Ez persze nem jelenti azt, hogy lemondanék a jó kanyarokról, mert azok továbbra is a motorozás legnagyobb örömei közé tartoznak. Egyszerűen csak szeretném jobban megélni az utazást, és nem mindent a napi kilométerek számával mérni.
Ez a gondolat különösen jól illett az aznapi útvonalhoz, mert Szardínia belső vidéke folyamatosan újabb és újabb megállásra csábított. Az SP23-as úton például ismét olyan lenyűgöző panorámába botlottam, hogy egyszerűen muszáj volt megállnom. Érdekes módon az előző napon már jártam ezen a rövid szakaszon, és akkor is ugyanitt álltam félre, ugyanígy próbáltam megörökíteni a tájat. A látványt azonban rendkívül nehéz visszaadni egy kamerával. A hatalmas tér, a hegyek egymás mögött sorakozó vonulatai és a távoli völgyek mélysége olyan élmény, amelyet igazán csak a helyszínen lehet megtapasztalni. Ilyenkor érzem azt, hogy a motorozás sokkal több, mint egyszerű helyváltoztatás.
Lago di Mulargia – egy tó, amely körül megállt az idő

Az út hamarosan a Lago di Mulargia víztározóhoz vezetett, amely Szardínia egyik legnagyobb mesterséges tava. Az 1950-es években épült Monte Su Rei-gát duzzasztotta fel a folyó vizét, és a közel tizenkét négyzetkilométeres vízfelület azóta is fontos szerepet játszik a környék vízgazdálkodásában. A tavat erdős dombok és sziklás hegyoldalak veszik körül, a partvidék pedig több helyen kifejezetten festői látványt nyújt. A környéken horgászni, kajakozni és kirándulni is lehet, sőt, a tó egyes részein hajókirándulásokat is szerveznek. Szardínián azonban itt is különös kettősséggel találkoztam: a csodálatos természeti környezet mellett számos elhagyatott, pusztuló építmény állt.

A tó körül régi padokat, kilátóhelyeket, kisebb épületeket és egykori turisztikai létesítmények maradványait találtam. Egyes helyeken úgy tűnt, mintha valamikor komolyabb fejlesztések történtek volna, aztán egyszer csak mindenki eltűnt volna. Az egyik épület talán büfé lehetett, másutt régi pihenőhelyek nyomai látszottak. Egy kis híd állapota különösen elgondolkodtató volt, mert a szerkezet olyan sérültnek tűnt, mintha bármikor tovább omolhatna. Ilyenkor mindig azon gondolkodom, vajon kik építették ezeket a helyeket, milyen elképzeléseik voltak, mennyi ideig működtek, és miért hagyták őket végül magukra. Szardínián feltűnően sok ilyen építményt találtam, és szinte biztos vagyok benne, hogy mindegyik mögött érdekes történet húzódik. A tó környékén ráadásul a több ezer éves nurágikus civilizáció emlékei is megtalálhatók, így a régi és a viszonylag új történelem egészen különös módon keveredik ezen a vidéken.
SS198 – kátyús, repedezett, mégis fantasztikus
A víztározó után végre elértem az SS198-as utat, Szardínia egyik legismertebb motoros útvonalát. A nagyjából 110 kilométeres hegyi út a sziget belső vidékén, erdők és sziklás hegyoldalak között kanyarog, helyenként nyolcszáz-ezer méteres magasságban. A motorosok körében legendás, és már nagyon kíváncsi voltam rá, vajon valóban olyan jó-e, mint amilyennek mondják. Az első benyomásom azonban kissé ellentmondásos volt. Az út egyes szakaszai gyönyörűen fel voltak újítva, máshol viszont repedezett, kátyús, helyenként egészen rossz minőségű aszfalt fogadott. Olyan felületek is előfordultak, ahol a felső kopóréteg már teljesen eltűnt, és az alatta lévő anyagon kellett motorozni.
Mégis, ha valaki megkérdezné, hogy mentem-e rossz úton Szardínián, és milyen volt, akkor valószínűleg azt válaszolnám, hogy jó. Ez elsőre ellentmondásnak tűnhet, de van rá magyarázat. A szardíniai utak jelentős részén olyan durvább szemcséjű, tapadós felülettel találkoztam, amely még kopott állapotában is meglepően jó visszajelzést adott. Természetesen a kátyúkat és a komolyabb úthibákat kerülni kellett, és nagy sebességnél ezek kifejezetten veszélyesek lehetnek, de maga az aszfalt sokszor még rosszabb állapotában is jól tapadt. Ez különösen érdekes volt a Moto Guzzi nyergében, mert a motor stabilitása és kiszámíthatósága segített abban, hogy az úthibák között is élvezetes maradjon a kanyarodás.
A jó tapadásnak több oka lehet. A szardíniai utak burkolatában gyakran durvább kőzúzalékot használnak, amely megfelelő kötőanyaggal együtt jó mechanikai tapadást biztosíthat, különösen száraz időben. Ugyanakkor a mediterrán hőség, az erős napsugárzás és a jelentős hőingadozás gyorsíthatja az aszfalt öregedését. A felület idővel repedezni kezd, a víz bejut a szerkezetbe, és ha a karbantartás nem megfelelő, kialakulnak a kátyúk. Szardínián tehát egyszerre találkozhatunk remek tapadású és meglehetősen rossz állapotú útfelületekkel. A két tulajdonság egyáltalán nem zárja ki egymást, bár motorosként természetesen az volna az ideális, ha a kiváló tapadáshoz hibátlan aszfalt is társulna.
Az SS198-as azonban a gyengébb szakaszok ellenére is gyorsan meggyőzött. Ahogy egyre beljebb jutottam a hegyek közé, a kanyarok ritmusa egyre jobb lett. Hosszabb, lendületes ívek, szűkebb visszafordítók és változatos hegyi szerpentinek követték egymást, miközben az út hol erdők között haladt, hol hatalmas panorámát nyitott a völgyekre. Egy idő után már nem is figyeltem különösebben a kisebb hibákra, annyira magával ragadott a motorozás. A Moto Guzzi egyre jobban a kezem alá dolgozott, én pedig kezdtem megérteni, miért rajonganak ennyien ezért az útért. Az SS198 valóban méltó a híréhez.
Monte Santa Vittoria – amikor a navigáció és én is elveszítjük a fonalat
Az SS198-as egyik különösen élvezetes szakasza után úgy döntöttem, hogy teszek egy kitérőt az SP53-as útra. Korábban már jártam a 198-as folytatásán, ezért most inkább egy új vidéket szerettem volna felfedezni. A térképen kinéztem egy érdekes útvonalat, amely először leereszkedik egy völgybe, majd a túloldalon, Esterzili környékén ismét felkapaszkodik a hegyek közé. A közelben található a Monte Santa Vittoria, amelynek oldalában különleges természeti látnivalók és régészeti emlékek is várják a kíváncsi utazókat. A térképen minden egyszerűnek tűnt: lemegyek a völgybe, felkapaszkodom a hegyoldalba, megnézem a kilátást, aztán visszatérek az eredeti útvonalamhoz.
A valóság azonban ismét érdekesebbnek bizonyult. Egyre keskenyebb, helyenként egészen meredek utakon haladtam, miközben a navigáció fokozatosan elveszítette a kapcsolatot a valósággal. Az út mellett alig volt tábla, én pedig egy idő után már azt sem tudtam, pontosan melyik hegyre próbálok feljutni. Az egyik faluban egy helyi férfi utánam jött, és nagy lendülettel magyarázni kezdett, hogy rossz irányba tartok. Olaszul beszélt, én pedig csak annyit értettem az egészből, hogy valami Santa Vittoriáról van szó, és nem arra kell mennem, amerre eredetileg indultam. Tulajdonképpen ekkor tudatosult bennem először, hogy valószínűleg a Monte Santa Vittoriát keresem. A férfi végül mutatott egy irányt, én pedig megköszöntem a segítségét, és elindultam arra.
Aztán újabb helyi lakosokkal találkoztam, akik ugyancsak igyekeztek útba igazítani. Egyikük sem beszélt angolul, de mindenki nagyon segítőkész volt, én pedig egyre inkább elveszítettem az áttekintést a különböző útbaigazítások között. Közben a GPS is újratervezett, és olyan utakra vezetett, amelyek a térképen szinte nem is léteztek. Az egész kezdett egy kicsit abszurddá válni. Egy idő után már azt sem tudtam, merre tartok, de a környék annyira gyönyörű volt, hogy végül különösebben nem bántam. Egyébként is, Szardínián eltévedni egészen más élmény, mint valahol egy unalmas, sík vidéken. Itt még a rosszul megválasztott útvonalon is fantasztikus szerpentinek és elképesztő kilátások várják az embert.

A történet igazi csattanója azonban csak később, a videó vágásakor derült ki. A felvételeket visszanézve ugyanis észrevettem, hogy az egyik útjelző táblán teljesen egyértelműen szerepelt a Monte Santa Vittoria neve, és még az irányt is pontosan megmutatta. Csakhogy én motorozás közben ezzel egyáltalán nem foglalkoztam. Inkább a GPS-t hibáztattam, a helyiek tanácsaira próbáltam hagyatkozni, és közben minden második kanyarban azon töprengtem, vajon hová is szeretnék eljutni. Pedig néha tényleg csak annyi kellene, hogy az ember elolvassa az útjelző táblákat.
A végeredmény az lett, hogy egy teljesen másik útvonalon jutottam vissza az SS198-asra, mint ahogyan eredetileg terveztem. A navigáció valahogyan levágott egy körülbelül ötven kilométeres kitérőt, én pedig ismét a főúton találtam magam. Ez egyszerre volt bosszantó és megnyugtató. Bosszantó, mert kimaradt néhány érdekesnek ígérkező helyszín, megnyugtató, mert a korábbi becsült este hat órai érkezés helyett a navigáció már öt órát mutatott. Így legalább időben megérkezhetek Cala Gononéba, és talán még vacsorázni is tudok majd.
Egy kényelmes sportmotor – a Moto Guzzi V100 Mandello S
Az SS198-as szerpentinjein végre igazán elkezdtem megérteni a Moto Guzzi V100 Mandello S karakterét. A motor elsőre meglehetősen szokatlan ergonómiával fogadott. A kormány és az ülés egymáshoz viszonyított helyzete furcsának tűnt, és kellett néhány kilométer, mire természetessé vált az üléspozíció. Aztán egyszer csak minden a helyére került. Rájöttem, hogy a Mandello valójában egy kényelmes sportmotor. Olyan motorkerékpár, amelynek a genetikájában nagyon erősen jelen van a sportos vezethetőség, de mindezt hosszabb túrákra is alkalmas, komfortos csomagolásban kínálja.
Az üléspozíció enyhén előredöntött, de nem annyira, hogy hosszabb távon fárasztó legyen. A kormány kellően széles ahhoz, hogy finom mozdulatokkal pontosan lehessen irányítani a motort, ugyanakkor nem túl széles, és egyáltalán nem akadályozza a sportos motorozást. A szélvédő két alapvető helyzete is jól működik. Alsó pozícióban tiszta, egyenletes légáramlást enged a motorosra, felső állásban pedig jelentősen csökkenti a menetszelet, miközben a kilátás szabadságát is meghagyja. A motor súlyelosztása és viszonylag alacsony súlypontja szintén hozzájárul a könnyű irányíthatósághoz, ami különösen a szűkebb szerpentineken érezhető.
A futómű azonban talán még ezeknél is nagyobb meglepetést okozott. Az addigi tapasztalataim alapján rendkívül jól kezelte az úthibákat, miközben a kanyarokban feszesen és kiszámíthatóan tartotta a motort. Nem tapasztaltam kellemetlen pumpálást vagy bizonytalanságot, a Guzzi pedig olyan pontosan követte a kiválasztott ívet, mintha sínen futna. Egy jó minőségű szerpentinen egészen sportmotoros érzést nyújtott, miközben a komfortja továbbra is megfelelő maradt a hosszabb utazásokhoz. Ekkor már úgy éreztem, hogy kezdek igazán összeszokni vele. Kerestem a hibáit, próbáltam megérteni, miben lehetne jobb, de ezen az útszakaszon egyszerűen nem nagyon találtam fogást rajta. Persze még hosszú út állt előttünk, és biztos voltam benne, hogy a következő napok újabb tulajdonságait is megmutatják majd.
Gairo Vecchio – egy elhagyatott város története

Az SS198-as egyik legkülönlegesebb látnivalója Gairo Vecchio, vagyis Gairo óvárosa, amely ma már szinte teljesen elhagyatott településként áll a hegyoldalban. A környék már az ősi nurágikus időkben is lakott volt, de a mai romok története elsősorban a huszadik század közepéhez kapcsolódik. Az 1951-es rendkívüli esőzések és árvizek súlyosan megrongálták a települést, a talaj instabillá vált, az épületek pedig egyre veszélyesebbé váltak. A lakosságot végül új településre költöztették, és a régi Gairo fokozatosan elnéptelenedett. Az új Gairo Sant’Elena magasabban, biztonságosabb területen épült fel, a régi házak pedig lassan az enyészeté lettek.

Amikor megérkeztem, egészen különös látvány fogadott. A hegyoldalban egymás mellett sorakoztak a régi kőházak, amelyeknek sok helyen már hiányzott a teteje, másutt az ablakok és ajtók helyén tátongtak üres nyílások. Az utcákon nem volt forgalom, az épületek között csend honolt, és az egész település olyan érzést keltett, mintha valaki egyszerűen megállította volna az időt. A házak egy része még felismerhetően őrizte egykori funkcióját, másokból már csak falmaradványok álltak. A templomot felújították, és néhány épületben ismét megjelent az élet, de a település nagy része továbbra is romos állapotban van. Az egykori lakosok közül néhányan ma is visszajárnak, például a régi konyhakertjeiket gondozni, de Gairo Vecchio összességében valóban szellemvárosnak tekinthető.
Engem mindig is lenyűgöztek az ilyen elhagyatott helyek. A romok között járva óhatatlanul azon gondolkodom, milyen lehetett itt az élet, kik laktak ezekben a házakban, hol volt az iskola, a bolt vagy a helyi találkozóhely, és vajon milyen érzés lehetett mindent hátrahagyni. Gairo Vecchio különösen erős benyomást tett rám, mert itt nem néhány elszórt épület pusztulását láttam, hanem egy teljes települését. Több száz ház maradt itt, amelyek egykor családok otthonai voltak, ma pedig többnyire csak a falak emlékeztetnek arra, hogy valaha élet zajlott bennük.

A romok látogatása ugyanakkor nem veszélytelen. Sok épület szerkezete meggyengült, falak és födémek omolhatnak le, ezért a helyszín egyes részei hivatalosan nem látogathatók. Én a bejáratnál nem találkoztam őrzéssel vagy más akadállyal, de ettől még természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni a veszélyeket és a helyi korlátozásokat. A település különleges hangulata már önmagában, az utcák és a házak külső látványából is átélhető. Gairo Vecchio számomra a nap egyik legérdekesebb megállója lett, és tökéletesen illett ahhoz az elhatározásomhoz, hogy ezentúl nemcsak a kilométereket szeretném gyűjteni, hanem a történeteket is.
Üzemanyag nélkül a hegyek között
Gairo Vecchio után továbbindultam észak felé, az SS389-es, majd az SP56-os úton. A táj ismét fantasztikus volt, a hegyek között pedig egyre gyakrabban tűnt fel a távolban a tenger. Az út több helyen magas sziklafalak és mély völgyek között vezetett, a kilátás pedig újra meg újra megállásra csábított. Csakhogy ekkor már egyre kellemetlenebb problémával kellett szembenéznem: fogyóban volt az üzemanyag. A Guzzi már jó ideje tartalékot jelzett, és a kijelzett hátralévő hatótávolság sem volt túl biztató. Egy idő után már körülbelül tizenhárom kilométeres értéket láttam, miközben továbbra is a hegyek között jártam.
A helyzetet kissé elrontottam azzal, hogy nem fordítottam elegendő figyelmet az üzemanyagszintre. A szardíniai hegyvidéken nem minden faluban találni benzinkutat, és a kisebb települések között sokszor hosszú, kanyargós utak vezetnek. Most pedig egy olyan szakaszon ereszkedtem lefelé, ahol a legközelebbi töltőállomás még nem volt biztosan elérhető. Igyekeztem a lehető legtakarékosabban továbbhaladni, és egy hosszabb lejtőn még a motort is leállítottam, majd üresben gurultam tovább. Ez utólag visszagondolva nem volt jó ötlet, mert a leállított motorral való gurulás biztonsági kockázatot jelenthet, de akkor elsősorban azon járt az eszem, hogy valahogyan elérjek a következő benzinkútig.
Végül szerencsére sikerült tankolnom, bár az ár ezúttal már 1,96 euró volt literenként. Ezzel új rekordot állítottam fel a túrán: ez lett az addigi legdrágább tankolásom, egyben az egyik leginkább szükséges is. A meglepetés azonban csak ezután következett. A tankba ugyanis mindössze körülbelül tizenöt liter benzin fért, miközben a Mandello üzemanyagtartálya tizenhét literes. Vagyis a kijelzett alacsony hatótávolság ellenére még körülbelül két liter üzemanyag maradhatott benne. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy érdemes volna rendszeresen ilyen helyzetbe kerülni, mert a hátralévő hatótávolságot a fogyasztás és a körülmények is jelentősen befolyásolják. Mindenesetre megkönnyebbültem, hogy nem kellett a szardíniai hegyek között egy kölcsönkapott Moto Guzzival benzint keresnem gyalog.
SS125 – a nap igazi csúcspontja
A tankolás után végre elérkeztem ahhoz az útszakaszhoz, amely miatt annyira szerettem volna Szardíniára jönni. Az SS125-ös, vagyis az Orientale Sarda a sziget egyik legismertebb és legfontosabb történelmi útvonala, amely észak–déli irányban kapcsolja össze a keleti partvidék jelentős részeit. A motorosok számára különösen az Urzulei és Dorgali közötti hegyi szakasz számít legendásnak. Itt az út sziklafalak között, meredek hegyoldalakon, helyenként mély szakadékok fölött kanyarog, miközben a vonalvezetése rendkívül változatos. Gyorsabb, lendületes ívek és szűkebb kanyarok váltják egymást, az aszfalt minősége pedig ezen a szakaszon kifejezetten jó.
Az SS125-ös nem az a fajta út, ahol az ember egyszerűen csak halad egyik településről a másikra. Itt minden kanyar egy újabb élmény, minden emelkedő után újabb panoráma nyílik, és a motorozás olyan természetessé válik, hogy az ember szinte megfeledkezik minden másról. A Moto Guzzi V100 Mandello S pedig pontosan ezen a szakaszon mutatta meg igazán, miért szerettem meg ennyire rövid idő alatt. A futómű stabilan és kiszámíthatóan követte a kanyarokat, a motor könnyedén váltott irányt, és a V2-es karakteres erőleadása minden kigyorsításnál élvezetet jelentett. A viszonylag alacsony súlypont és a jól eltalált ergonómia miatt a Guzzi sokkal sportosabbnak érződött, mint amit egy túramotortól elsőre vártam volna.

Az út azonban nemcsak élvezetes, hanem komoly figyelmet is igényel. A kanyarok helyenként váratlanul szűkülnek, az ívek gyorsan változnak, és több szakaszon a szalagkorlát túloldalán hatalmas mélység tátong. Itt különösen fontos, hogy az ember ne akarja mindenáron kihasználni a motor teljesítményét, mert egy rosszul megválasztott ív vagy egy váratlan akadály könnyen komoly bajt okozhat. Az SS125-ösön a motorozás öröme és a koncentráció kéz a kézben jár. Én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy a Mandellóval megtaláltuk a közös ritmust.
A nap végére az SS125-ös lett az egyik legemlékezetesebb szardíniai motoros élményem. Pedig már előző nap is fantasztikus szakaszokat jártam be a Settefratelli hegyei között, és az SS198-as is nagyon magasra tette a mércét. Az Urzulei és Dorgali közötti út azonban valahogyan mindent egyesített, amit egy jó motoros szerpentintől várok. A látványt, a kanyarok ritmusát, a megfelelő aszfaltot és azt a különleges érzést, amikor az ember és a motor tökéletes összhangban működik. Nem véletlen, hogy az SS125-öst sokan Szardínia legjobb motoros útjának tartják. Én most már pontosan értettem, miért.
Cala Gonone – 284 kilométerrel később
A késő délutáni órákban végre megérkeztem Cala Gononéba, ahol a következő napokban Fotelmotoros Petivel és a barátaival közösen fogunk motorozni. Az aznapi út végül 284 kilométer hosszú lett, ami elsőre talán nem tűnik különösebben soknak, de a szardíniai hegyek között, ennyi megállással, eltévedéssel és felfedezéssel egészen tartalmas nap kerekedett belőle. Reggel még Monastir meredek utcáin próbáltam kijutni a városból, aztán megtaláltam a hatalmas rádiótávcsövet, bejártam a Lago di Mulargia környékét, végigmotoroztam az SS198-as fantasztikus szerpentinjein, sikerült alaposan eltévednem a Monte Santa Vittoria környékén, felfedeztem Gairo Vecchio szellemvárosát, majd kis híján üzemanyag nélkül maradtam a hegyek között. És mindezt egyetlen nap alatt.
A szállásom Cala Gononéban 52 euróba került éjszakánként, ami a környék adottságait figyelembe véve egészen elfogadható árnak tűnt. Este már csak arra vágytam, hogy lepakoljam a felszerelést, megvacsorázzak, és végiggondoljam az elmúlt két nap eseményeit. A Moto Guzzi V100 Mandello S egyre jobban tetszett, és már most éreztem, hogy a következő napokban sokkal többet fogok megtudni róla. A sziget pedig szinte kimeríthetetlennek bizonyult. Bármerre indultam, újabb remek szerpentineket, különleges történelmi helyszíneket és lenyűgöző panorámákat találtam.
A Nagy Szökés második napja tehát ismét megerősített abban, hogy jól döntöttem, amikor erre az utazásra nem készítettem minden részletre kiterjedő, szigorú menetrendet. Persze a navigáció néha egészen másfelé vitt, mint szerettem volna, és néhány érdekes célpont végül kimaradt, de cserébe olyan utakat és helyeket fedeztem fel, amelyekre egy mereven megtervezett túrán talán soha nem jutottam volna el. Szardínián eltévedni sokszor nem is igazi tévedés, inkább csak egy újabb lehetőség arra, hogy valami váratlanul szépet találjunk. Én pedig pontosan ezért jöttem ide. Az SS125-ös miatt indultam el, de közben egy egész sziget kezdte megmutatni magát előttem.
A túravideó második részét itt nézheted meg:

