
Néha egészen kevésen múlik, hogy egy motoros túra szép emlékként vagy súlyos balesetként végződik. Szardínián ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg, amikor egy látszólag teljesen ártalmatlan, széles útszakaszon belehajtottam egy hatalmas kátyúba. Az elsőt még sikerült kikerülnöm, de ezzel a mozdulattal egy sokkal nagyobbat találtam telibe. Akkorát ütött a motor, hogy egy pillanatra komolyan azt hittem, véget ér a túrám. A Moto Guzzi V100 Mandello S futóműve szerencsére valahogyan kezelte a helyzetet, én pedig a motoron maradtam, de az esetnek így is komoly következményei lettek. A felni elgörbült, a hátsó doboz lerepült a motorról. Pedig ez a nap eredetileg egészen másról szólt volna: egy nagyjából négyszáz kilométeres motorozásról Szardínia középső és nyugati vidékein, történelmi emlékekkel, hegyi szerpentinekkel és gyönyörű panorámákkal.
Már reggel sem voltam jókedvű
Május 29-én, csütörtökön, a túra hatodik napján Cala Gononéból Alghero irányába indultunk el. Ezúttal Johnny (nem Kiss) volt az útitársam, aki egy Yamaha Tracer 9 GT-vel motorozott. A nap azonban már a reggeli készülődésnél rosszul kezdődött. A szobában a pultra tett bukósisakomról egyszerűen leesett a kamera a hangrögzítővel és a teljes rögzítőrendszerrel együtt. Ezzel egy pillanat alatt megdőlt mindaz, amit néhány évvel korábban a tökéletes sisakkamera-rögzítésről gondoltam. Anno készítettem ugyanis egy videót, amelyben nagy magabiztossággal bemutattam a jól bevált megoldásomat. Most már erősen gondolkodtam rajta, hogy azt az anyagot inkább eltüntetem a csatornáról.
A jelenlegi sisakomra egy MotoRadds nevű gyártó háromrészes, állítható kameratartóját szereltem fel. A konstrukció elvileg különféle sisakok állrészének ívéhez igazítható, a valóságban azonban már a megérkezésekor sem győzött meg. A ragasztási felületek kicsik voltak, a három különálló elem pedig egyáltalán nem keltette egy igazán masszív szerkezet benyomását. Korábban több sisakra is megpróbáltam feltenni, de egyikhez sem illeszkedett megfelelően. Az új sisakomra viszont végre passzolt, ezért úgy döntöttem, adok neki egy esélyt. Mivel a gyári ragasztásban nem bíztam eléggé, kétkomponensű modellragasztóval is megerősítettem a rögzítést. Ezt a ragasztót korábban már használtam, és olyan erősnek bizonyult, hogy amikor egy régi Schuberth sisakomról el kellett távolítanom a kameratartót, szinte ipari bontószerszámokra volt szükségem. Ehhez képest az új sisakról néhány nap alatt minden különösebb ellenállás nélkül levált az egész szerkezet. Tanulságként ismét bebizonyosodott, hogy a kamerarögzítésnél nem elég a ragasztó névleges szilárdsága: az adott felülettel, anyaggal és formával is működnie kell.
Sajnos a sisakkamera elvesztése csak egy tétel volt a műszaki problémák egyre hosszabb listáján. A Moto Guzzi bukócsövére is szereltem kamerákat, mert a védőkeret kifejezetten alkalmasnak tűnt különleges, alacsony nézőpontú felvételek készítésére. Hol a jobb, hol a bal oldalra került egy DJI Osmo Action 5 Pro, és eleinte remek ötletnek látszott a megoldás. Csakhogy a Guzzi keresztben beépített V2-es motorja magas fordulaton olyan erős rezgéseket adott át a bukócsőnek, amelyekre egyáltalán nem számítottam. Normál utazótempónál nem volt különösebb gond, de amikor elkezdtem komolyabb fordulaton használni a motort, a rezgések brutálisan megnőttek. A kamerák akkumulátorai a foglalatukban apró mozgásokat végeztek, amelyek fokozatosan szétmorzsolták az akkumulátorfedél belső szivacsos támaszát. Végül az egyik kamera már egyik akkumulátorral sem működött megfelelően, egy akkumulátor pedig egyik kamerában sem. A jelek alapján az érintkezők is megsérülhettek.
Nem jártak jobban a kameratartók sem. A gyorscseretalpak műanyag alkatrészei a folyamatos rezgés hatására kilazultak és deformálódtak, az illesztésekben egyre nagyobb holtjáték keletkezett, végül több rögzítőelem teljesen használhatatlanná vált. A helyzet különösen bosszantott, mert akciókamerákról és kifejezetten ezekhez kínált tartozékokról beszélünk. Olyan eszközökről, amelyeket extrém körülmények közötti használatra reklámoznak. Ehhez képest elegendő volt egy Moto Guzzi motorját hat-nyolcezres fordulatszám-tartományban járatni ahhoz, hogy a felszerelés egy része feladja a szolgálatot. Persze a bukócsőre közvetített, tartós és nagyfrekvenciás rezgés egészen más igénybevétel, mint egy egyszeri ütés vagy rázkódás, de ettől még nem lettem boldogabb. Ráadásul éppen egy olyan túrán történt mindez, ahol a filmes felszerelés nélkülözhetetlen része volt a munkámnak.
A kátyú, amely majdnem véget vetett az utazásnak

Miközben a kamerák és rögzítők miatt bosszankodtam, az igazi baj még előttem állt. Cala Gononéból kifelé egy széles, viszonylag egyenes útszakaszon haladtam, körülbelül 70–80 km/órás sebességgel. Az úttest kétféle színű aszfaltból állt, és a burkolatok találkozásánál hirtelen észrevettem egy komolyabb úthibát. Az első kátyút még sikerült kikerülnöm, de a kikerülő manőverrel pontosan egy sokkal mélyebb, nagyobb lyukba vezettem a motort. Az ütés egészen brutális volt. A futómű nagy erővel összenyomódott, a kerekek hatalmas terhelést kaptak, és egy pillanatig egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy sikerül talpon maradnom. Ha rosszabb szögben érem el a kátyút, könnyen eleshettem volna.

A motor szerencsére stabil maradt, a hátsó kerék azonban akkorát ütött, hogy az SW-Motech hátsó doboza egyszerűen levált a tartójáról. Először a hátsó rögzítőfül ugrott ki, miközben az első fülek még tartották a dobozt. Ettől az egész szerkezet előrebillent, és jókorát ütött a hátamon, majd az első rögzítések is elengedték, és a doboz lerepült a motorról. Mire megálltam, a gyönyörű, korábban sértetlen doboz már több sarkán leütődött és összekarcolódott. Ekkor már annyira elegem volt az egészből, hogy még kinyitni sem volt kedvem. Nem akartam megtudni, mi sérülhetett meg benne, mert a filmes felszerelésem egy része is ott utazott. A legfontosabb azonban az volt, hogy én nem estem el, és a motor is egyben maradt.
Másnap visszamentem a helyszínre, hogy alaposabban megnézzem, pontosan mi történt. Ekkor derült ki igazán, mennyire alattomos volt az úthiba. A forgalmi sávot többféle aszfaltburkolat alkotta, és a felfestett útburkolati jelek olyan nyomvonal felé vezettek, amelyen egymás után két hatalmas kátyú tátongott. A helyiek szemmel láthatóan ismerték a problémát, mert szinte kivétel nélkül más íven haladtak el mellettük. Én viszont természetesen a felfestést követtem, és mire észrevettem a veszélyt, már túl késő volt. Sem figyelmeztető tábla, sem úthibára utaló jelzés nem volt a helyszínen. Utólag, a kátyúk méretét és mélységét látva csak még inkább megerősödött bennem, hogy óriási szerencsém volt. Egy ilyen ütésből könnyen sokkal súlyosabb baleset is lehetett volna.
Szardínia útjai: a motoros paradicsom árnyoldala
Az előző részekben hosszasan dicsértem Szardínia útjait. A sziget délkeleti és keleti vidékén olyan szerpentineken motoroztam, amelyek tapadásban, vonalvezetésben és élményben a legjobb európai motoros útvonalak közé tartoznak. Még a repedezettebb aszfalton is jó visszajelzéseket kaptam, és sokszor azon csodálkoztam, hogyan lehet ilyen rossz állapotú úton ennyire élvezetesen kanyarodni. A sziget középső részén azonban egészen más tapasztalatok vártak. Itt már nem egyszerűen kopott aszfaltról vagy felületi repedésekről beszélünk, hanem helyenként három-öt centiméter mély, kifejezetten veszélyes kátyúkról. Ráadásul nemcsak eldugott mellékutakon, hanem széles, gyorsforgalmi jellegű összekötő szakaszokon is találkoztam velük.
Különösen veszélyesek voltak azok az úthibák, amelyek két különböző burkolatsáv találkozásánál alakultak ki. Ilyenkor a kátyúk nem elszigetelten, hanem hosszanti sorokban jelentek meg, és a kerék könnyen belefuthatott egy ilyen vájatba. Motorkerékpárral ez nagyon kellemetlen, mert egy hosszan elnyúló mélyedés az első kereket is megvezetheti, különösen akkor, ha a motor döntött helyzetben vagy irányváltás közben éri el. Ráadásul voltak olyan szakaszok, ahol egyszerűen annyi kátyú következett egymás után, hogy szinte lehetetlennek tűnt mindet kikerülni. Ez már nem az a fajta rossz út, amelyet az ember a motorozás érdekes részének tekint. Itt valóban komoly figyelemre és óvatosságra volt szükség.

A reggeli események után nem volt különösebben jó hangulatom, és egy ideig minden újabb úthibánál összeszorult a gyomrom. Ráadásul a közlekedés más meglepetésekkel is szolgált. Az egyik kereszteződésnél egy autós egyszerűen kihajtott elém, miközben nekem volt elsőbbségem. Az utolsó pillanatban észrevett, és egy bocsánatkérő kézmozdulattal próbálta rendezni a helyzetet, de ettől még nem lettem nyugodtabb. Úgy éreztem, hogy mára már éppen elég veszélyes pillanatot gyűjtöttem össze. Elhatároztam, hogy a következő alkalmas helyen megállok egy jó kávéra, megpróbálom visszanyerni a jókedvemet, és végre arra koncentrálok, amiért egyáltalán Szardíniára jöttem: a motorozásra és a sziget felfedezésére.
Nurágék és egy háromezer-ötszáz éves civilizáció

Szardínia egyik különlegessége, hogy a csodálatos természeti környezet mellett rendkívül gazdag történelmi örökséggel is rendelkezik. A sziget egyik legismertebb jelképei a nurágék, ezek a különös, több ezer éves kőtornyok, amelyekből ma is ezrével találhatunk a tájban. A bronzkor idején, körülbelül háromezer-ötszáz évvel ezelőtt élt nurági civilizáció hatalmas, durván megmunkált kőtömbökből építette őket, habarcs nélkül. A kövek pusztán a saját tömegükkel és az építés módjának köszönhetően maradtak a helyükön, és számos ilyen torony még ma is áll. Funkciójukról több elmélet létezik: egyesek szerint erődítmények vagy őrhelyek voltak, mások vallási, közösségi szerepet tulajdonítanak nekik. Valószínűleg nem is minden építmény ugyanazt a célt szolgálta.
Szardínia területén több mint hétezer nuráge maradványa ismert, de egyes becslések szerint eredetileg ennél jóval több is létezhetett. Ezek a különleges építmények olyan szorosan hozzátartoznak a sziget történetéhez, mint a középkori várak Európa más vidékeihez. Az egyik ilyen emlék, a Nuraghe Athethu mellett mi is megálltunk. Meglepő érzés belegondolni, hogy amikor ezek a tornyok épültek, a ma ismert európai országok, városok és kultúrák jelentős része még nem is létezett. A nurágiak azonban már akkor olyan monumentális építményeket emeltek, amelyek több évezred múltán is meghatározzák Szardínia arculatát. Egy ilyen helyen könnyű megfeledkezni a bosszúságokról, legalábbis egy rövid időre.
A Montiferru-hegység – vulkánok és végtelen panoráma

Egy kávé és némi frissítő után Szardínia középnyugati részén, a Montiferru-hegységben folytattuk az utunkat. A reggel összeállított útvonalban szerepelt egy érdekes látnivaló, de mire odaértünk, már nem igazán emlékeztem rá, pontosan mit is kerestünk. Talán egy vízesést, amelyről persze nem lehetett tudni, hogy a nyári időszakban egyáltalán van-e benne víz. Mindenesetre letértünk a főútról, és elindultunk felfelé a hegyek közé. A táj egészen más volt, mint amit az előző napokban Szardínia keleti részén megszoktam. A Montiferru egy egykori vulkáni terület, amelynek felszínét bazaltképződmények, régi lávafolyások maradványai és különleges sziklaformációk alakítják. A hegység nyugati lejtői egészen a tengerig ereszkednek, így a magasabb pontokról hatalmas távolságokra nyílik kilátás.
A hegygerincen motorozva kopárabb csúcsok, mélyzöld völgyek és sziklás hegyoldalak váltották egymást, a távolban pedig időnként feltűnt a tenger kékje. A környéken néhány évvel korábban súlyos erdőtűz pusztított, amelynek nyomai még mindig felismerhetők voltak, de a természet lassan kezdte visszahódítani a sérült területeket. Különösen érdekes volt látni, hogyan keverednek a megmaradt növényzet foltjai az újonnan kizöldülő hegyoldalakkal. Elővettem a drónt is, mert ezt a hatalmas térélményt igazán csak felülről lehetett megmutatni. A magasból jól látszott, milyen különleges formájú az egész hegység, hogyan szabdalják fel a völgyek a régi vulkáni tájat, és milyen messzire nyúlnak a hegyek a tenger irányába.
A keresett vízesést végül nem találtuk meg. Egy ideig még próbáltuk kitalálni, merre lehetne továbbmenni, de a motorokkal nem akartunk komolyabb terepre merészkedni. Ha a KTM 690 Endurómmal jártam volna erre, bizonyára alaposabban is körülnézek, de a Moto Guzzi V100 Mandello S és Johnny Tracere nem igazán erre való. Végül beértük a látvánnyal, amely így is minden várakozásunkat felülmúlta. A nap eddigi kellemetlenségei után kifejezetten jólesett egy ilyen nyugodt, látványos megálló. Innen az SP19-es úton folytattuk az utunkat, és újabb kellemes szerpentineken keresztül érkeztünk meg a következő történelmi célpontunkhoz.
Montiferru vára – egy középkori hatalmi játszma emléke

A Castello del Montiferru, vagyis Montiferru vára a 12. században épült, amikor Szardínia még több kisebb királyságra, úgynevezett giudicatóra tagolódott. A várat a torreszi uralkodó építtette, hogy védje területeit a szomszédos Arborea hatalmával szemben. A terv azonban hosszabb távon nem bizonyult különösebben sikeresnek, mert alig egy évszázaddal később a vár már Arborea birtokában volt. A sziget történelme ezekben az évszázadokban rendkívül mozgalmasan alakult, a különböző helyi uralkodók mellett a pisaiak, a genovaiak és később az aragóniaiak is komoly befolyásért küzdöttek. A vár végül elveszítette eredeti katonai jelentőségét, és fokozatosan romlásnak indult.
Ma már csak a falak egy része és néhány építészeti részlet emlékeztet az egykori erődítményre, de a helyszín továbbra is különleges látnivaló. A magaslatról csodálatos körpanoráma nyílik a Montiferru vidékére, amelyért önmagában is érdemes felkeresni a romokat. Persze ehhez a látogatóknak meg kell mászniuk a várhoz vezető lépcsőket, ami motoros felszerelésben, a nyári melegben már kevésbé vonzó program. Én ilyenkor különösen hálás vagyok a drónomért, amely néhány perc alatt képes olyan nézőpontból megmutatni egy helyszínt, amelyhez egyébként hosszabb gyalogtúrára lenne szükség. Természetesen a személyes látogatás élményét semmi nem helyettesíti, de egy sok száz kilométeres motoros napon néha kompromisszumot kell kötni az idővel.
A szépnek mondott tengerparti út, amely nem győzött meg
A Montiferru-hegység után Szardínia nyugati partvidéke felé fordultunk. A terv szerint egy hosszabb szakaszon a tenger mellett haladunk, Alghero irányába, és közben élvezzük a part menti panorámát. Az útvonalat a társaság többi tagja már korábban bejárta, és valamilyen véleményt is megfogalmaztak róla, de hozzám ebből csak annyi jutott el, hogy érdekes út, érdemes megnézni. Később derült ki, hogy amit én pozitív ajánlásnak értettem, az valójában inkább figyelmeztetés volt. A tengerparti szakasz ugyanis motoros szempontból egyáltalán nem bizonyult olyan izgalmasnak, mint reméltem.

A tenger persze gyönyörű kék volt, a part mentén fehér hullámok törtek meg, és a mediterrán táj önmagában kellemes látványt nyújtott. Csakhogy az út sok helyen távolabb haladt a víztől, vagy olyan sűrű növényzet szegélyezte, hogy alig lehetett kilátni a tengerre. Én a látványos, sziklafalakkal szabdalt partvidékeket szeretem igazán, ahol az út magasan a víz fölött kanyarog, és minden fordulóban újabb öböl tárul elénk. Korzika északi partján például egészen elképesztő ilyen szakaszok találhatók. Ehhez képest a szardíniai nyugati part most inkább csak kellemes, de nem különösebben emlékezetes motorozást kínált.
Az út minősége ráadásul itt sem volt meggyőző. Rengeteg kátyúval találkoztunk, köztük egészen komolyakkal is, ami a reggeli élmények után különösen rosszul érintett. Mindenesetre nem akartam elégedetlenkedni, mert azért mégiscsak Szardínián motoroztam, gyönyörű időben, a tenger közelében. Lehetne ennél rosszabb dolgom is. Alghero belvárosába azonban már nem volt kedvem bemenni, különösen azért, mert a tankoláshoz is be kellett volna keverednünk a városi forgalomba. Ezért az SP105-ös útról egy kisebb összekötő útra fordultunk Villanova irányába, és hamarosan kiderült, hogy ezzel sokkal jobban jártunk.
SS292 – végre egy igazi szardíniai motoros út!

A tengerparti útról letérve szinte azonnal megváltozott a motorozás hangulata. A kisebb összekötő út kellemesen kanyargott a dombok között, az aszfalt állapota pedig érezhetően jobb volt, mint amit az előző órában tapasztaltunk. Aztán elértük az SS292-est, amely Oristano és Alghero között, a partvidéktől beljebb, a hegyeken keresztül vezet. Már az első néhány kilométeren éreztem, hogy végre megérkeztünk arra a fajta útra, amelyet Szardínián annyira szeretek. Hosszú, lendületes kanyarok, jól belátható ívek, remek minőségű aszfalt és gyönyörű hegyvidéki panorámák követték egymást. Az SS292-es egyértelműen a nap legjobb motoros szakaszának bizonyult.
Az élményt azonban egy pillanatra sikerült alaposan megzavarnia egy szembejövő Fiat Pandának. Az apró autóban két idősebb ember ült, a járművön pedig tanulóvezető-jelzés volt. A sofőr az egyik kanyart olyan rosszul vette be, hogy veszélyesen közel került hozzám, ráadásul már az előző kanyarban is bizonytalannak tűnt. Szerencsére Johnny nem közvetlenül mögöttem haladt, így a helyzetből nem lett nagyobb baj, de egy pillanatra megint összeszorult a gyomrom. Szardínia hegyi útjain nemcsak a kátyúk miatt kell résen lenni, hanem azért is, mert nem minden szembejövő autós képes pontosan a saját sávjában tartani a járművét.
A Panda után azonban végre zavartalanul élvezhettük az utat. A Moto Guzzi V100 Mandello S itt ismét megmutatta azt a sportos karakterét, amelyet már az előző napokban is annyira megszerettem. A hosszú, nyújtott kanyarokban fantasztikusan mozgott. Könnyedén lehetett egyik ívről a másikra dönteni, a futómű feszesen tartotta a motort, a fékek pedig minden helyzetben meggyőzően működtek. Tudom, hogy a Mandellót sportmotornak nevezni sokak szerint túlzás, és emiatt már korábban is kaptam néhány megjegyzést. Én azonban továbbra is úgy gondolom, hogy egy motornak nem feltétlenül kell versenypályára tervezett idomokkal és extrém üléspozícióval rendelkeznie ahhoz, hogy sportos tulajdonságai legyenek. Ha egy gépen jólesik a kanyarokban mozogni, megfelelően dönteni, pontosan adagolni a gázt és a féket, és a motor minden mozdulatra természetesen reagál, akkor annak bizony van sportmotoros genetikája.
A Guzzi ezen az úton ismét fantasztikus partnernek bizonyult. A viszonylag magas tömegéből menet közben alig éreztem valamit, és a futómű annyira pontosan követte az íveket, hogy a korábbi kátyús élmények után végre újra teljesen felszabadultan motorozhattam. Az SS292-es ráadásul olyan szakasz, amelyet nyugodt szívvel ajánlanék másoknak is. Aki Szardínia nyugati oldalán utazik észak–déli irányban, annak érdemes lehet a tengerpart helyett ezt a belső, hegyvidéki útvonalat választania. Mi legalábbis sokkal jobban élveztük, mint a part menti kerülőt.
Burgos vára és egy elátkozott lovag legendája

A nap utolsó történelmi célpontja a Castello di Burgos volt, amely egy meredek szikla tetején magasodik a környező táj fölé. Már messziről felismerhető a vár jellegzetes tornya, amely mintha egyenesen a sziklából nőne ki. Története sok szempontból hasonlít a korábban meglátogatott Montiferru váráéhoz. A 12. században épült, és a szardíniai középkori hatalmi harcok során több uralkodó és különböző politikai erők kezén is megfordult. A Torres és Arborea közötti vetélkedés, majd a pisai, genovai és aragóniai befolyás mind nyomot hagyott a környék történelmén. A vár a késő középkorban fokozatosan elveszítette stratégiai jelentőségét, és az évszázadok során romlásnak indult.

Burgos várához természetesen legendák is kapcsolódnak. Az egyik helyi történet szerint a vár alatti barlangokban egy Don Blas d’Aragona nevű lovag szelleme őrzi évszázadok óta elrejtett kincseit. Nem tudom, mennyi igazság lehet ebben, de egy ilyen különleges helyszínhez tökéletesen illik a történet. Ha nem motoros ruhában lettem volna, talán még arra is vállalkozom, hogy közelebbről megvizsgáljam a romokat, hátha tényleg megtalálom a kincset. Így azonban inkább ismét a drón segítségét vettem igénybe. A magasból fantasztikusan látszott, hogyan ül a vár a sziklatömb tetején, és milyen messzire ellátni innen a környező hegyekre és völgyekre.
Ezúttal tehát nem másztam meg a várhoz vezető utat, hanem a levegőből jártam körbe a romokat. Ezzel persze valamennyire csaltam, de egy négyszáz kilométeres motoros napon, amelybe kávézások, ebédszünet, történelmi látnivalók és rengeteg szerpentin is belefért, egyszerűen nem lehet mindent gyalogosan is felfedezni. A drón ilyenkor nagyszerű segítség, mert olyan nézőpontokat mutat meg, amelyekhez egyébként hosszabb kirándulásra lenne szükség.
A nap végére kiderült, mekkora szerencsém volt
Amikor Burgos váránál megálltunk, és lassan számba vettem a nap eseményeit, végre más szemszögből kezdtem látni a reggeli balesetet. Addig leginkább a sérült felszerelés, a tönkrement kamerák és a megkarcolódott hátsó doboz miatt bosszankodtam. Pedig ha alaposabban végiggondolom, egészen elképesztő szerencsém volt. Abban a hatalmas kátyúban könnyen eleshettem volna. Ha a kerék rosszabb szögben érkezik, vagy a futómű nem képes kezelni az ütést, akár az egész utazás véget érhetett volna, és még a személyi sérülés lehetőségével is számolni kellett volna.
A felni jelentősen deformálódott, de a gumi nem eresztett le. A Pirelli Angel GT abroncson ráadásul szemmel látható sérülést sem találtam, pedig a kerék hatalmas ütést kapott. A deformált felni okozhatott volna komoly vibrációt vagy irányítási problémákat is, de a motoron csak alig érezhető változást tapasztaltam. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a sérülést figyelmen kívül lehet hagyni. Elhatároztam, hogy másnap mindenképpen megmutatom a kereket egy szakembernek, mert egy hosszabb túrán nem szeretnék bizonytalan állapotú kerékkel továbbmotorozni.

A hátsó doboz történetét is kezdtem másképpen értékelni. A tartórendszer a hatalmas ütés hatására ugyan szétakadt, de a rögzítőkeret nem görbült el jelentősen, a doboz pedig a földre zuhanás ellenére is egyben maradt. A külső felületén több karcolás és sérülés keletkezett, de szerkezetileg nem tört össze. Ami pedig számomra talán a legfontosabb volt: megvédte a benne szállított filmes felszerelést. Egy hosszú motoros túrán, ahol az utazás közben videóanyagot is készítek, ez különösen nagy érték. A dobozban utazó kamerák és más eszközök elvesztése nemcsak anyagi kárt jelentene, hanem az egész produkciót veszélyeztetné.
Persze továbbra sem voltam boldog attól, hogy a kamerák, a kameratartók és a motor felszerelései ilyen gyorsan elkezdtek tönkremenni. Az akciókamerák rezgésekkel szembeni érzékenysége különösen csalódást okozott, és a sisakkamera rögzítését is újra kell gondolnom. De amikor mindezt összevetettem azzal, hogy a hatalmas kátyú ellenére sértetlenül folytathattam az utamat, már egészen másnak tűntek ezek a problémák. Hogy egyszerűen szerencsém volt, vagy a Guzzi futóműve, a Pirelli abroncsok és a megfelelő csomagrendszer is sokat segített a helyzet kezelésében, azt nehéz pontosan megmondani. Valószínűleg mindegyiknek szerepe volt benne.
Négyszáz kilométer, rengeteg élmény és néhány drága tanulság
A nap végére végül körülbelül négyszáz kilométert motoroztunk Szardínia középső és nyugati részén. Bejártuk a Montiferru-hegység különleges vulkáni tájait, megcsodáltunk két középkori várat, elmotoroztunk a nyugati tengerpart mentén, és felfedeztük az SS292-es út fantasztikus szerpentinjeit. Közben megtapasztaltuk, hogy Szardínia nem minden útja tökéletes, sőt, a sziget egyes részein kifejezetten veszélyes úthibákkal is találkozhatunk. A Moto Guzzi V100 Mandello S pedig ezúttal nemcsak sportos vezethetőségét mutatta meg, hanem azt is, mennyire jól képes kezelni egy egészen rendkívüli igénybevételt.
Amikor este visszaértünk a szállásra, már elsősorban a pihenésre vágytam. A négyszáz kilométer, a sok szerpentin és a nap közbeni izgalmak alaposan kifárasztottak. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy „A Nagy Szökés” továbbra is pontosan azt adja, amiért elindultam: valódi kalandokat, gyönyörű helyeket és olyan élményeket, amelyeket előre nem lehet megtervezni. Ezúttal ugyan az anyagi kár jelentős lett, de a legfontosabb dolgok épségben maradtak. Én továbbra is motorozhattam, a Guzzi működött, és előttem állt még a túra nagyobbik része.
A túra videó negyedik részét itt nézheted meg:

